Puzsér Róbert főként a Bowie-t egész életében körülvevő misztikus aurával foglalkozik, amely nagyrészt abból adódott, hogy Alesteir Crowley okkultista mágus tanai alapján alkotott. Puzsér szerint Bowie élete „okkult és misztikus tézisek bűvöletében telt”, ennek jegyében elemzi három számát. Az 1969-es Space Oddityt, amely a holdra szállás popkulturális lenyomata volt, az 1972-es The Rise and Fall of Siggy Stardust and the Spiders From Marst, amelynek hőse egy olyan messiás, „aki emberfeletti spirituális magasságba emelte önmagát, hogy az emberi fajnak új eszmevilágot adjon”, és új kort nyitott, a végtelenek korát –, valamint a Station of Station című 1976-os album címadó dalát, amellyel arra törekedett, hogy végigvezesse hallgatóit a kabbala életfájának tíz stációján, az isteni akarat világra gyakorolt hatásának végső beteljesedéséig.
A záró elemzés a 2016-os Blackstarról, Bowie „haldoklási és eltávozási albumáról” szól, amelyen az emberi nemet magasabb nívóra emelő fekete csillagnak nevezi magát. „A művész meghal, de a magasabb szférából származó lény, akit alakváltozásai során kifejezett, halhatatlan – a klip végén visszatér”; s ezzel az albumával „nem pusztán műalkotássá tette halálát, de pályafutása ikonikus elemeit is egyetlen, végső, okkult narratívává fűzte össze” – állítja Puzsér.
Az oldal egy hosszú, 1995-ben David Katz által Bowie-val telefonon készített, magyarul korábban nem olvasható interjút is közöl. Ennek előszavában Katz hangsúlyozza, hogy Bowie-t már 1995-ben is erősen foglalkoztatta a művészet és a halál kapcsolata, és „kollektív halálbűvölet -és félelem a magja” 1995-ös, Outside című lemezének.
Az interjú első részében az új album gyilkosság- és haláltematikájáról, sorozatok rituális gyilkosságairól és a halálról mint popkulturális témáról, Bowie szerint a gyilkosságoknak a kommersz alkotásokban betöltött „helykitöltő szerepéről” beszélgetnek. Aztán Bowie annak a véleményének ad hangot, hogy a hatvanas évektől kezdve az univerzum új érzékelése van kialakulóban: kezdünk annak elfogadására hajlani, hogy „az élet és az univerzum szélsőségesen rendetlen”, „a káosz és a töredékesség aktualitása maga a valóság”. Az interjú további részeiben küszöbön álló koncertturnéjáról és előzenekarával, a Nine Inch Nailsszel való együttműködéséről beszél, amellyel mindig közösen is előadtak néhány számot a koncerteken.
A harmadik írást Teplán Ágnes irodalomtörténész jegyzi, és Gia Carangiról, a heroinfüggő modellről, az AIDS első híres női áldozatáról szól, akire nagy hatással volt David Bowie: az ő „világában kereste önmagát, saját arcát, énjét. Elementáris erővel hatott rá a glam rock ikonikus figurájának öltözködése, »camp« stílusa”; s mint megtudjuk, Susan Sontag alapján a campon szerepjátszót, „a kétnemű stílus diadalát” kell értenünk. Bowie alakváltozásai és maszkjai modellként is kreatívan hatottak Carangira, Bowie Fashion című slágere pedig olyan, mintha Carangiról szólna.
Az írásban a Kifutó a semmibe című 1998-as életrajzi filmről is szó esik, amely Angelina Jolie-val a főszerepben Carangi tragikus sorsának állított emléket.
