Két történetet mesélnék el a mai tételmondatom megtámasztása érdekében.
Gyermekkoromban a kommunista diktatúrában a könyv olcsó terméknek számított, csatolt áruként adták – vettél egy halfasirtot, kaptál hozzá könyvet is. Ráadásul nemigen volt más szórakozási lehetőségünk, fociztunk, verekedtünk, olvastunk. Itt egy picit elbizonytalanodtam, hogy indokolt-e a többes szám első személy, mindenesetre mi a testvéreimmel olvastunk. Édesanyám kitörési stratégiájának sarokpontja épp az olvas(tat)ás volt, úgy gondolta, hogy az olvasás által lesz esélyünk jobb életet élni, mint amilyen nekik jutott – és most mennyire hülyén hangzik – osztályrészül.
Lehet, hogy igaza volt, mindenesetre engem ez kevésbé motivált. Azért olvastam és olvasok, mert szenvedélyesen szeretek olvasni, számomra öncélú élvezet. Ezért egészen 2008-ig még az sem érdekelt, hogy milyen a könyv kiállítása, se a borító, sem a tipográfia nem számított, a betűk által közvetített tartalom levált a könyvtárgyról. A könyv csupán hordozó volt, jobb esetben csillagkapu. Csak annyi volt a fontos, hogy működjön.
Arra, hogy egy könyv tárgy is, annak minden esztétikai és metafizikai utalásegészével, csak 2008-ban döbbentem rá. Tizenöt évvel ezelőtt az akkori feladatköröm részeként kollégáimmal Biblia-kiállítást installáltunk az Európai Parlament brüsszeli kaptárában A Könyv címmel. Ősnyomtatványok sorát, az összes európai nyelven kiadott Bibliákat gyűjtöttük össze Nagyváradon, hurcoltuk keresztül fél Európán egy GPS-t követve, majd a belga Királyi Könyvtár kölcsönvitrinjeiben sorakoztattuk fel. Érdekes kihívásnak bizonyult, ugyanis a kiállítás kurátora az utolsó métereken eltűnt, nem értük utol, a főnökünk meg annyit mondott, hogy oldjuk meg. Ott álltunk ketten a kollégával, ő reklámgrafikus, akkor én még gyakorló filozófus, szépreményű egyetemi oktató, néztük a rengeteg Bibliát, találd meg a rendet Isten szavában, pláne, ha nyelveken szól.
A kiállítótér nem zárt arrafelé, mindenki áteshetett a bibliatornyokon, ha éppen arra volt dolga. Sokan meg is álltak egy pillanatra, rácsodálkoztak a könyvekre, az okosabbja a Könyvre is, majd rohantak tovább.
Az ad hoc kurátori megoldáshoz egy katalán politikus segített hozzá. Katalán nyelvű Bibliát ugyanis nagyon nehezen tudtunk szerezni, valakinek a valakijének a valakije hozta be otthonról a teljesen hétköznapi, puha fedelű kiadását. Ezt vette kézbe ez a katalán politikus, sokáig meredt rá, majd eléggé érdekes angolsággal közölte, hogy ezt a tárgyat (thing) vagy dolgot ő a nagyszülei éjjeliszekrényén látta – és azóta se. Láthatóan meghatódott az emléken, és mi ezt nem nagyon értettük, ott görnyedsz egy Váradi Biblia-fakszimile súlya alatt, ez itt meg hüppög egy hétköznapi kiadvány miatt.
És itt csapott be a matatós ménkű, amikor rájöttünk: nemhogy a Biblia, de már a könyv sem hétköznapi tárgy. Nem magától értetődik a léte, pláne nem a lakásban való léte.
És akkor jöjjön a tételmondatom:
a könyv elveszítette a magától értetődő utalásegészét.
Hiába komplex információhordozó tárgy, az okoskütyük és az ébredező mesterséges intelligencia multiverzumában a Gutenberg-galaxis csak egy univerzum a lehetséges világok között. És én, a Gutenberg-galaxis magyar planétájának ősembere riadt kíváncsian nézem a féreglyukakon érkezőket, remélem távozásukat. Ülök a barlangomban, és a téridővándorok ajándékozta okoskészülékemen pötyögöm ezeket a sorokat. És mivel így írok, úgy érzem, hogy a barlangom tulajdonképpen csak okosképernyőkből álló üvegkalicka.
Ez a bajom.
Eltűntek a könyvtéglák a könyvfalból – és a legnagyobb rémületünkre az elménk ezáltal nem nyitottá vált, hanem megszűnt elménknek lenni. Az akárki gondolkodik helyettünk, az akárki beszél belőlünk, az akárki mindig valami más, az akárki tehát senki. Az akárki mondandója ma mindösszesen annyi, hogy mi mindannyian ökológiai lábnyomok vagyunk.
Azért még mielőtt kollektív öngyilkosságot követnénk el mi, Gutenberg-gyerekek, még tegyünk fel egy kérdést: ha megszólal a könyv, kinek a hangján szólal meg?
Ezért vagyunk ma itt. Mert egy dolgot biztosan nem lehet leprogramozni, mert rajtad kívül senki nem hallja: a te belső hangodat.
Ennek a kiállításnak az értelme tehát nem a kiállított tárgyakban rejlik, hanem bennünk. Még úgy is, hogy az a belátás, ami megszülethetik a kiállítást végigjárván, közölhetetlen. Nem mondhatod el senkinek. Csak tudod, érzed, bizonyosságod: a könyv nem halott.
Az akárki nyelvjátékán belül megfogalmazva: The Book is not dead.
(Elhangzott az Iparművészeti Múzeum Iparkodjunk! című kiállítássorozata könyvtárgyú állomásának megnyitóján a 2023. évi Múzeumok Éjszakáján a Ráth György-villában.)
A képen Demeter Szilárd. Fotó: Mónus Márton / MTI
