A Derkovits Gyula festő- és grafikusművészről elnevezett ösztöndíjat immár 65. alkalommal ítélték oda, a 35. életévüket még be nem töltött képzőművészek pályakezdését támogatva – emlékeztetett az ösztöndíjak csütörtöki átadása előtt, a kiállítás megnyitóján Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója.
A tárlatot megnyitó Áfra János költő, műkritikus hangsúlyozta: a huszonhat alkotó munkáin keresztül a közönség a fiatal magyar képzőművészet alapvető sűrűsödési pontjairól, a generációjuk gondolkodását meghatározó kérdésekről kaphat képet.
Több művész második vagy harmadik alkalommal nyerte el a Derkovits-ösztöndíjat, de nem csupán náluk figyelhető meg a tudatos építkezés, hiszen eleve csak olyanok lehetnek a díjazottak között, akik képesek voltak a következetes munkára, világos célok meghatározására – jegyezte meg.
Egyeseknél az anyag- és formakísérletek kerülnek előtérbe, mások művészettörténeti kérdéseket boncolgatnak, de akadnak olyanok is, akik az individuum és a közösség működésével kapcsolatos dilemmákra koncentrálnak. Az alkotók egy jelentősebb része reagál például a klímakrízisre – mondta el Áfra János.
A Derkovits Gyula-ösztöndíjakat átadó Tardy-Molnár Anna, a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (MANK) ügyvezető igazgatója hozzátette: az ösztöndíj elsődleges küldetése, hogy segítse a fiatal, pályakezdő művészeket, anyagi támogatást nyújtson a megélhetéshez és biztosítsa az alkotás feltételeit, emellett pedig a beszámoló kiállítással a 26 alkotó az eddiginél szélesebb közönséghez is eljuthat.
A MANK által bonyolított Derkovits-ösztöndíjat a fiatal alkotók legfeljebb három egymást követő évben nyerhetik el. Évente 26 művész részesülhet az ösztöndíjban, melynek összege 2020-ban havi bruttó 200 ezer forint. A pályázók műveit az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felkért független szakmai zsűri bírálja el.
Almásy Ivor számára az alkotómunka sok esetben technológiai indíttatású folyamat, amely mellett spontaneitásra törekvő művészeti jelenségek létrehozásában is részt vesz. Ámmer Gergő munkássága szorosan kapcsolódik a szobrászat nagy hagyományaihoz, témáihoz, melyeket sajátosan ötvöz a hétköznapok realitásával, miközben Berkes Ádám Csanád olyan szobrokat szeretne alkotni, amelyek a lehető legkisebb biológiai lábnyomot hagyják maguk után. Bernáth Dániel munkáiban képalkotási rendszereket, észlelési kategóriákat vizsgál, jelenleg a Mountain Mama képciklusán dolgozik, amelyben a korábbi, talált faágakból készült, organikus sziluettű keretek tematikáját gondolja tovább. Éles Lóránt szobrai és azok befogadói közötti kapcsolat az emberi kíváncsiságon és tudni vágyáson alapul. Gosztola Kitti mostanában az oszlopokról, mint kulturális-civilizációs emlékekről, illetve a földtörténeti oszlop párhuzamairól gondolkodik, Gúgyela Tamást kezdetben egyszerű, absztrakt, szimbolikus töltetű formák érdekeltek: „a formában lévő űr számomra a belső és a külső kommunikációját hordozza.”
Gulyás Andrea Katalin munkái a dimenziók misztériumának vizsgálatán, különböző rendszerek kifordításán, valamint az analízis–szintézis kapcsolat kibontásán alapulnak. Jagicza Patrícia alkotói tevékenysége középpontjában az újjászületés misztériuma áll, melynek központi eleme egy „kicsavart” Janus-ábrázolás. Kincses Előd Gyula munkáiban arra kíván reflektálni, hogy az emberi létnek és tevékenységnek milyen perspektívái és problémái adódhatnak a korunkra jellemző technikai, illetve morális kihívások következtében. Kiss Dánielt jelenleg az olyan individuális, szubjektív jelképrendszer alkotása foglalkoztatja, melynek elemei különböző, de objektív jelentéssel bírnak. Kopacz Kund László munkái virág- és növénymotívumokra épülnek, Máriás István aka Horror Pista pedig ukrajnai, romániai és moldovai utazásai során látott kültéri és beltéri mozaikokat, csempéket szeretné képzőművészeti alkotásként újragondolni. Melkovics Tamás alkotásaiban a játékra való belső igény transzformálódik, Nagy Karol művészeti gyakorlata során arra a kulturális-gazdasági fordulatra reflektál, mely az emberi munkát nélkülöző térhódítások ellenhatásaként fogalmazható meg.
Paráda Zoltán a lehető legkisebb mélységűre redukált figuráival elindult a mozgalmasabb körplasztikák létrehozásának irányába. Révész Anna munkáinak témája a mulandóság, Rózsa Luca Sára pedig a szorongató egzisztenciális kérdést teszi fel munkáival: miért élünk? Schuller Judit Flóra Memory Theatre című, folyamatosan bővülő sorozatában egyszerre mutatja be a családi archívum tényleges feldolgozását, illetve a szimbolikusan hordozott terhek, az öröklött gyász, a trauma és a felejtés jelenlétét. Sipos Boglárka munkáiban a képek szerepével, a festészet médiumával, a sokszorosító grafika jelentésével, illetve a devóciós és a szentképek hagyományaival foglalkozik. Süveges Rita művészeti gyakorlata a természet és a kultúra különválasztásának szimbolikus történetével és ennek gyakorlati következményeivel foglalkozik, míg Szabó Franciska Láthatóság – Közmunka című sorozatában médiaképeket dolgoz fel, amelyek a közmunkásokat mutatják be. Szabó Menyhért szobrainak fő témája az emberi alak, illetve arc, ám a klasszikus tematikát mind szemléletében és formavilágában, mind pedig anyaghasználatában újraértelmezi. Sztuhár Zsuzsa alkotói és kutatási témája a képzőművészet és a zene határterületeit, átjárási lehetőségei, érintkezési pontjait foglalja magában. Tranker Kata pályázati anyagában szereplő munkák archaikus formákat, leleteket idéznek. W. Horváth Tibor videóművészeti tevékenységével egyidejűleg a performansz határterületeit kutatja.
A nyertes alkotók munkáiból Fazakas Réka által rendezett kiállítás április 19-ig látható a Műcsarnokban.
A fotókat Csákvári Zsigmond készítette.
