2011, Buffalo. Az idős, magyar származású orvos házaspár háza leég. Ambrus Gyula kisebb égési sérülésekkel túléli a szerencsétlenséget, felesége, Bayer Klára viszont 12, kómában töltött nap után belehal a sérüléseibe. Néhány évvel később doboz kerül elő, amely valahogyan sértetlen maradt. Benne magyar keresztlevelek, képeslapok, fényképek, dokumentumok. Linda Ambrus Broenniman, hét gyerekük közül az egyik nyomozni kezd a család múltja után.
Ekkor már tudja, hogy apja zsidó származású, de minden mást titkok öveznek, mivel a családjában sohasem beszéltek a múltról. Testvéreivel együtt katolikus nevelést kaptak, és magyarul nem tanították meg őket a szüleik, akik, miután túlélték a II. világháborút, 1949-ben elszöktek a sztálinista rezsim elől, hogy Amerikában új életet kezdjenek. 2006-ban Linda édesanyja a jeruzsálemi Jad Vasemben átveszi a Világ Igaza díjat, amelyet olyan nem zsidó személyeknek adnak, akik zsidókat mentettek a vészkorszakban. De még akkor sem derül ki, hogy apja is az anyjának köszönhette az életét.
A tüzet túlélő dobozból rejtélyes, angol nyelvű könyv is előkerül, amelynek Családfánk a címe, szerző nincs a borítón. Az első név a sorban az 1797-től 1854-ig élt Politzer Ábrahám, majd hatgenerációnyi leszármazotti lista következik több mint háromszáz névvel, dátumokkal, néhol rövid leírásokkal. Linda arra gyanakszik, hogy édesapja Budapesten maradt, angolul jól beszélő unokatestvére, az autista Virányi Gábor lehetett a szerzője, aki kivételes memóriája révén minden részletre kitűnően emlékezett a családra vonatkozóan.
Az alaposabb kutatáshoz azonban segítségre van szüksége. Gyekiczki András szociológus-jogász szakértő támogatásával kezd bele a többéves munkába, aki már nagy gyakorlatot szerzett a Pápán élt zsidó családok történetének feltárásában. Aprólékos szorgalommal haladnak. Sírkövek, anyakönyvi kivonatok, adópapírok, újságcikkek, telekkönyvek tanulmányozása révén lassan megismerik a család történetét. A kutatást külön nehezíti, hogy a zsidók az Osztrák–Magyar Monarchiában általában három nyelven beszéltek: jiddisül otthon, magyarul a szomszédaikkal és németül a hatóságokkal. Jó néhányan héberül és latinul is tudtak. A soknyelvűség a nevek rögzítését is befolyásolta, ezért a Politzer név többféle formában fordul elő a különböző iratokban: Pulicerként, Puliczerként, Pullitzerként, Pulliczerként és Pollitzerként.
A történeti, levéltári kutatások mellett a leszármazottakat is felkeresik. Virányi Gábor unokahúga átnyújt Gyekiczki Andrásnak két könyvet. Egy német nyelvűt, a Családunk történetét, amelyet Politzer Zsigmond (1842–1920), a már említett Politzer Ábrahám egyik fia írt. Ebben 1740-ig, az első Politzerig, Eisikig nyúlik vissza a családtörténet. Ő volt az, aki a morvaországi Politzból menekülve az Osztrák–Magyar Monarchiában talált menedéket, tőle eredeztetik a családfát és a családnevet is. A második, magyar nyelvű könyv, Az újabbik Balogh a gyermek Virányi Gábor II. világháborús tapasztalatait írja le.
A közel háromszáz éves családi história részletei egyre jobban kirajzolódnak. Sikeres és kudarcos sorsok, látványos meggazdagodások, vagyonelkobzások, üldöztetések, háborúk a történet epizódjai, amely bár egyedi, általában is jól jellemzi a magyarországi zsidók életét. A titkoknak, tabuknak, elhallgatásoknak nagy szerepük van benne, ez szintén sok más zsidó családot is jellemez.
A vászonra kívánkozó családtörténetről végül kisfilmek készültek. Az 1872-ben épített, majd a holokauszt során megsérült és később évtizedekig zárva tartó Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga felújítás utáni állandó kiállítása a Politzer család történetére épül. Mivel tárgyi emlékek szinte egyáltalán nem maradtak fenn, tíz, egyenként hétperces, magyarul és angolul is narrált filmben egy-egy családtag történetén keresztül kapunk betekintést a korabeli viszonyokba, a zsidóság helyzetébe.
Az alaposabb megértést a falakon végigfutó magyarázatok, kronológiai adatok, valamint úgynevezett időkapszulák segítik. Ezek különböző fogalmakkal – például igazság, bizalom, nyelvek, úton – arra világítanak rá, hogy mekkora különbségek vannak a 18. és a 21. századi életmód között.
A folytonosságot a főterem közepén elhelyezett lúdtoll szimbolizálja, amely arra a hagyományra utal, hogy a Tórát ma is kézzel, meghatározott összetételű tintával, lúdtollal, kóser állat bőréből készült pergamenre írja a szófer, azaz a tóramásoló. Erre a feladatra csak megfelelően képzett, gyönyörű kézírású személy alkalmas.
Két kisebb teremmel is kiegészül a kiállítás. Az egyikben a Politzer család történetének rövid összefoglalója hallgatható meg, és a családfa vizualizációja segíti a tájékozódást.
A második teremben a Légy része! című digitalizációs projektet ismerhetjük meg. Szinte minden családban vannak olyan „kincsek”, amelyeknek talán csak eszmei értékük van, mégis sokat jelentenek a hozzátartozóknak. Régi fényképekről, kedves festményekről, öreg bútorokról vagy akár a nagypapa órájáról egyaránt szó lehet. A közösségi részvételen alapuló projektben ilyen tárgyakat várnak, hogy digitalizálják, majd irányítópult segítségével böngészhetővé tegyék őket. Ezzel egyfajta magyarországi családi albumot szeretnének létrehozni, amely a békés együttélésre szólít fel és a közös történelmi gyökerekre hívja fel a figyelmet.
Bár a kiállítás már két éve látogatható, most különös aktualitása van. Szeptemberben jelent meg Linda Ambrus Broenniman könyve, a Politzer Saga a család történetéről, amely egyelőre csak angolul olvasható. A könyvbemutató kapcsán a Continental magazin részére Stift Viktória készített interjút a szerzővel, amelynek egy részletét alább közöljük magyarul. (A teljes angol nyelvű cikk itt olvasható).
*
Mit gondoltál, amikor megkaptad azt a rejtélyes dobozt, amely tele volt családi titkokkal? Tudtad, hogy létezik, de azt nem, hogy mi lehet benne.
Nem voltam benne biztos, hogy valóban létezik. Bár az édesanyám azt mondta, hogy létezik ilyen doboz, mindenhol kerestem, de nem találtam. Amikor a szüleim háza leégett, a nővérem mindent kihozott, amit csak tudott, mert attól tartott, hogy a tűzoltás során vízkár éri a holmikat. Nem is sejtette, mennyi mindene van: hogy mi mindent mentett meg. A dobozt egy szekrény mélyére rejtette, és csak öt vagy hat évvel a tűzeset után találta meg újra. Éppen akkoriban döntöttem el, hogy nekifogok a családtörténetem feltárásának.
Mindez véletlen vagy csoda volt. Ki tudja?
Aztán elküldte nekem a dobozt, ami teljesen átlagosnak látszott. Nagyon dohos volt; olyan szagot árasztott, mint egy régi padlás. Rengeteg dokumentumot rejtett, de fogalmam sem volt, mit jelentenek, a többségük ugyanis magyar nyelvű volt. Nem tudtam, mit kezdjek velük, mit fogok csinálni ebben a helyzetben.
De rájöttél, hogy valami fontosra bukkantál.
Igen. Mindig is ott motoszkált bennem, hogy megtalálom ezt a dobozt. De rájönni, hogy talán erről beszélt évekkel ezelőtt az édesanyám, és hogy valóban rá fogok jönni az igazságra, igazán izgalmas és lenyűgöző volt.
1990-ben már megtudtál valamennyit a családi hagyományaitokról. De igazán a doboz megtalálása indította el a kutatási folyamatot. Mennyi időbe telt mindent feltárni a családodról?
Összességében 33 évembe került.
Hogyan kezdtél bele a kutatásba?
Először a Google-fordítót és mindenféle fordító szoftvert kipróbáltam, de hamar rájöttem, hogy ez így nem fog működni. A fordítások nem voltak túl jók, ezért szükségem volt valakire, aki segíthet. Rátaláltam édesapám naplójára, amit 12 éves korában írt. Ekkor már tényleg kellett valakit találnom, aki lefordítja, de egyértelmű volt, hogy többre van szükségem. Olyasvalakire, aki segít megérteni a körülményeket is. Egy ismerős ismerősén keresztül találtam rá Bayer Annára, aki körülbelül félórányira lakott tőlem. Ő kivándorolt magyar, de még mindig van háza Budapesten, a nyarakat általában ott tölti. Elmentem hozzá, leültünk a nappalijában, és elkezdtünk átnézni a mappákat. Ahogy magyarázta, hogy miről szólnak a dokumentumok, mindketten teljes ámulatba estünk.
Találtunk olyan levelet, amelyet az ükapám, Misner Ignácz írt Horthy kormányzónak. Akkor már 99 éves volt.
Ebben a levélben felmentést kért az összes zsidó korlátozás alól, mert a sárga csillagos házakba kényszerítették őket. Azt szerette volna, hogy visszaköltözhessenek az otthonukba. És a kérelmet elfogadták! De addigra már késő volt: ezt később, egy másik könyvből tudtuk meg, amit Gyekiczki András talált.
Visszatérve Annára: ő nagyon nagy segítség volt számomra. Semmit sem tudtam a sárga csillagos házakról, és amikor mindent kontextusba helyezett, azt mondta, hogy keressek valakit, aki segíthet a kutatásban. Javasolt néhány embert, de szerinte a legmegfelelőbb személy erre a feladatra Gyekiczki András lesz. Azonnal küldtem neki egy e-mailt, így ismertem meg.
Katolikus családban nevelkedtél. Hogyan változtatta meg a lelki életedet, amikor felfedezted, hogy zsidó gyökereid is vannak? Vettél át zsidó hagyományokat a mindennapi életedben, akár csak szimbolikusan is?
Ez nagyszerű kérdés, és sok rétege van a dolognak. Minden vasárnap templomba jártunk, mindkét szülőm nagyon vallásos volt, még az édesapám is, aki 1939-ben tért át. Rám viszont ez nem igazán hatott. Értékelem a hagyományokat és a hozzájuk kapcsolódó kultúrát, de a vallás nem nagyon jelenik meg az életemben. Amikor arra gondolok, hogy milyen nehézségeken mentek keresztül a zsidó rokonaim, nagyon büszke vagyok rájuk. Az igazság és a hagyományaik, értékeik megismerése csodálatos tapasztalás volt a számomra. Egy nagyon közel álló barátom, Yona holokauszt-túlélők gyermeke. Ő harminc évig bátorított arra, hogy járjak utána és értsem meg a családom történetét. Amikor végre elkezdtem a kutatást, még közelebb kerültünk egymáshoz, mint korábban. Elmagyarázta nekem a zsidó hagyományok jelentését és történetét. Rajongok érte, és szeretem ezt a kultúrát, és mindent, ami hozzá kapcsolódik. Nagyon spirituális vagyok, és hiszek Istenben, de nem vagyok különösebben vallásos.
A teljes interjú angol nyelven a The Continental Literary Magazine-ban jelent meg, és itt olvasható. Köszönjük Kiss Henriettának, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga vezetőjének a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségét.
Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu
