A kötetbeli nagyesszé szerzője, Ablonczy László kritikusként, igazgatóként és közeli barátként, a szakmai és privát szemszöget finoman, organikusan váltogatva rögzíti a magánéleti eseményeket, a kivételes pálya egyes állomásait, és plasztikusan, értő módon elemzi az alakításokat. A krónikaíró tolla szakma- és szívvezérelt. Ráadásul, ami igazán fontos erénye a kötetnek, kontextualizálja az eseményeket – tördeléssel is szépen elválasztva a „mi történt akkortájt” remekül eltalált kis színes közbevetéseit –, ezáltal pedig egy megkérdőjelezhetetlen formátumú színésznő,

Béres Ilona életének és karrierjének prizmáján át kirajzolódik a magyar színház, film, színházi újságírás, sőt nem állunk távol az igazságtól, ha úgy fogalmazunk, Magyarország elmúlt nyolc évtizede.
Béres Ilona
Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal

Nem beszélgetőkönyv, nem nagyinterjú, így a szöveg műfajából következően nem Béres Ilona tárulkozik ki közvetlenül az olvasók előtt. Ablonczy László segítségével azonban közelebb juthatunk a titok megfejtéséhez.

Anekdoták, a színháztörténész pontosságával adatolt idézetek, a személyesség filterén átszűrt szakmai emlékek váltják egymást és adnak sajátos ritmust az írásnak.

Egy öreg körtefa felkeresésével indul a kötet, majd visszaugrunk az időben, és a kronológia szervezőelve mentén követhetjük egy egészen kicsi korától céltudatos, saját tehetségének teljes tudatában levő, azzal azonban soha meg nem elégedő, másokat figyelő, magán dolgozni akaró kispesti lány nagy művésszé válását, amiben az alázat, a minőségigény, a kíváncsiság, a bátorság és az irigylésre méltó önazonosság segítette őt.

Béres Ilona és Tolnay Klári
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Nem hűvös, hanem

az ügyért lángoló professzionalizmussal dolgozott.

Ha lehetett, hittel, ha kellett, összeszorított foggal húzta az istrángot, mindig az utolsó erejéig. Amikor viszont a maga tisztessége érdekében szakítani kellett, tartásosan szakította azt.

Béres Ilona és Mécs Károly
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Ma úgy mondanánk, Béres Ilona sokszor kilépett a komfortzónájából, olyan sokszor, hogy megkockáztathatjuk, nem is volt neki. Hiányoztak a korlátok, határok, amiket át kellett volna lépnie, hiszen

a színház teljes területén biztonsággal és hitelesen létezett.

Mégsem volt kaméleon: alakításain mindig átfénylett emberi-művészi személyisége.

Béres Ilona és Gábor Miklós.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Ablonczy – és általa Béres Ilona – nem kertel, nem szépít, nem hallgat el, miközben igazgatói irodákba, próbatermekbe, forgatásokra és egyéb hétköznapi helyszínekre visz, ahol mindig a szaktárs és a barát őszinteségével, szeretet- és tiszteletteljesen mutatja meg azt a Béres Ilonát, akit a néző a színpadon és a filmvásznon királynőként csodált. A kötet elolvasása után a csodálat tárgya magyarázatot nyer, és mélységesen emberivé nemesül, ám egyetlen pillanatra sem profanizálódik.

Béres Ilona és Sinkó László
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Örülhetünk, hogy elkészült ez a könyv – amelyen sokan dolgoztak, és elegáns és figyelmes gesztusként az ő nevük is megemlítődik a bibliográfiai hivatkozások után –, mert a színházi emlékezet illékony. Béres Ilona pályája hiába zárul le, a több mint kétszáz oldalas album minden egyes lapján átsütő elhivatottság nagyon is élővé teszi azt a művészi és emberi örökséget, amiről szerencsénkre jelen időben beszélhetünk. Adja Isten, hogy még sokáig tehessük!

Nyitókép forrása: MMA