Balassi verse, „Kit egy bokrétáról szerzett”, az első magyar nyelvű hírnöke a virágkódfejtés aktusának:
Most adá virágom nékem bokrétáját,
Magához hasonló szerelmes virágát,
Kiben violáját kötötte rózsáját,
Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját.
Viola szép színe mutatja hívségét,
Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét,
Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét,
Nésze mint mutatja bölcs és eszes elméjét!
A reneszánsz korában rendre ugyanaz a nyolc-tíz virágfajta (és talán még ennyi fűszernövény) jelenik meg az udvarló versekben. Ugyanezek köszönnek vissza a népdalokban is, nagyjából egységes jelentésben. A 18. század végére azonban rokokó szertelenséggel terebélyesedik szinte átláthatatlanná ez a titkosüzenet-katalógus.
A 19. században sorra megjelenő virágnyelvszótárak akár már száz-kétszáz növényt is tartalmaznak, ráadásul azok színe, száma, kombinációja egészen bonyolult üzenetek megfogalmazására ad lehetőséget. A virágokhoz fűzött jelentések azonban zavarba ejtően ellentmondásosak: az egyes szótárak értelmezései meglehetősen egyedinek és önkényesnek tűnnek.
Ha tehát egy gyöngyvirágcsokorral megajándékozott leány szívdobogva lapozta fel a maga virágnyelvszótárát, imigyen fordíthatta szavakra az ajándékot: „ez az édes boldogság ígérete” (szívtolulás, lelki földrengés, repkedés etcetera). Édesanyja nyugodt lehetett, hiszen az ő ismeretei szerint a gyöngyvirág Szűz Mária könnyeit jelképezi, a csokor pedig hódolat leányának szűzi tisztasága előtt. Ám ha ennek az ifjúnak egy másik virágnyelvszótára volt, a gyöngyvirágcsokor úgy is értelmezhető: „kegyed meglehetősen igénytelen”. Nos, hogy mi történhetett a legközelebbi találkozáskor (ha egyáltalán megvalósult), azt burkolja jótékony homály.
Mert amíg még csak a viola, rózsa, rezeda, rozmaring, tulipán, ibolya és a liliom szerepelt a repertoárban, addig nem borult fel a növényi világrend. Ám ahogy egyre több és különlegesebb növény került a szorgalmas virágmagyarázók látókörébe, egyre változatosabbak és árnyaltabbak lettek az üzenetek is. A Kassay Adolf, Szél Farkas vagy valamely ismeretlen német szerző tollából származó könyvecske értelmezései éppúgy esetlegesek, mint Tompa Mihály virágregéi. Ember legyen a talpán, aki a 19. században hibátlanul tudta értelmezni e művelt társalgás titkos nyelvét.
Minden lehetséges bonyodalom ellenére mégiscsak volt a virágnyelvnek egy óriási, kétségtelen hozadéka. Mégpedig az, hogy a nők számára is lehetővé tette a szerelmi üzenetküldést, diszkrét vallomást az illendőséggel összeegyeztethető módon. Könnyebb volt a férfinak is, a szó túl direkt, túl nyilvánvaló. S talán egyszerűbb átnyújtani a hölgynek egy pompás bokrétát, vagy leírni néhány virágnevet, mint szavakkal kimondani, hogy „kérem, bocsásson meg”, vagy „nem tudok kegyed viselkedésén kiigazodni” – nem beszélve a hevesebb üzenetekről. A 20. század első éveiben még sokan egyetérthettek a híres daljáték János vitézével abban, hogy „egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél”.
A virágnyelv néhány százados diadalmenetét az is indokolja, hogy érzelmi felindultságában az ember amúgy is intenzív jelfüggőségben szenved. A szerelmes ugyanis jelként értelmez minden apró mozzanatot, gesztust, összefüggést. Az udvarló kommunikációnak mindenképpen része a titkos játék. Ez az elegáns „társalgás”, a szofisztikált virágnyelvismeret is egyfajta műveltség a nemesi-polgári világ etikettes szubkultúrájában. Ráadásul ha a két fél azonos florisztikai kulcsot használt, bármilyen éber, vigyázó szem mellett is szabadon válthattak rejtett üzeneteket.
A folklór jelrendszerében viszonylag jól kapcsolhatók össze a növény valós jegyei a jelentéssel. Az adott virág nem a konkrét tárgytól messzire szaladt szimbólum, ellentétben a fehér levendulával kifejezett, szürreálisan abszurd „Isten hozott, férjem, bármennyire részeg is vagy” értelmezéssel, hanem közvetlenebb, metaforikus vagy metonimikus kapcsolatban van a jeltárggyal. A fű között megbúvó, nem hivalkodó ibolya a szerénység jelképe. A nefelejcs a neve alapján hordoz egyértelmű üzenetet („emlékezz rám”), a nebáncsvirág („ne közeledj hozzám”) hasonlóképp. A liliom (az Énekek éneke legfőbb szerelemnövénye) egyszerre logikus és ellentmondásos jelentésfejlődésen ment keresztül: a fehér liliom Szűz Mária jelképe lett, a tisztaságé és ártatlanságé. Van is némi igazsága Szentkuthynak: „Isten tudja, miért lettek a szüzesség szimbólumai, mikor a szaguk a bujaság legköltőibb reklámja?”
A Csokonai-versekből kivont utalásokból már egy kisebb, képzeletbeli virágbolt nyitható, ahol a „gyönyörű kis tulipánt”, a rukerc (százszorszép), a jázmin, a viola és a liliom mellett a rózsák összes neme, színe és állapota előfordul. És értjük, mi végre a sürgetés, hogy „nyílj ki nyájasan mosolygó rózsabimbó”, vagy mire kell asszociálni a „delin fejérlő rózsába bútt bogárkáról”. A rózsa tulajdonságai, virágzási stádiumai, színei, tövisei igazi jelentésparádét generálnak. Nem véletlen, hogy a mai napig ez az egyik legproduktívabb virágjelrendszer, mind a virágküldő szolgálatok, mind pedig a költészet tanúsága szerint (pedig némelyek – például Nemes Nagy Ágnes – szerint időközben devalválódott, ócska banalitássá vált). Időtállóságát mégiscsak alátámasztja az utóbbi 50-60 év költészete. „Kezedben a rózsa lefejezve, tövises a szára, amit szorítasz” (Nagy László), „Anyám fekete rózsa” (Csoóri Sándor) vagy a „rózsátlan tövis” (Weöres) hagyományos jelentései mellett rejtélyesek Sztavrogin intései: „Mielőtt bármit elkövetnek, gondoljanak a rózsakertre…” (Pilinszky). Bármennyire is klasszikusan poétai kellék, nem úszhatja meg a posztmodern játékot sem: „a rózsa olyan szép, hogy nem jövünk semminkkel, sminkkel a nyomába” (Tandori).
A virágnyelv szótárazható, katalogizálható formája fölött eljárt az idő. De Somlyó György szerint „mióta dal van, van rózsa is a dalban”: vagyis a költészet impulzív, folyton megújuló virágszimbolikája örök.
A Virágnyelven című kortárs művészeti kiállítás június 30-ig látható a Szentendrei Régi Művésztelep galériájában a Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében.
