Deák Kristóf új filmjében minden régi sérelem kikerül az asztalra
Az Egykutya négy elhidegült barátot zár össze, hogy egy feszültséggel teli estén egy karton bor társaságában anyaságról, pénzről, művészetről, életről és halálról vitatkozva egymás torkának essenek, miközben odakint leszakad az ég. A Mindenki Oscar-díjas rendezőjének harmadik nagyjátékfilmje megfilmesített színház, méghozzá a legjobb fajtából.
Zárj össze frusztrált embereket egy csomó ki nem mondott, mélyen eltemetett sérelemmel és egy rekesz alkohollal egy zárt térbe, ahonnan pár órán át biztosan nincs menekvés, hiszen odakint tombol a vihar: garantált recept a nagy veszekedésekhez és egy jó kamaradrámához. Patika (Döbrösi Laura) harmincas fiatal nő, aki áthívja magához a barátnőjét, a szórakozott kétgyermekes Évát (Tenki Dalma) egy kis beszélgetésre. Patikával láthatóan nem stimmel valami, de mielőtt még belemelegednének a múltidézésbe, megint csöngetnek. Megjelenik Honda (Tóth Károly), a jól menő pénzügyi tanácsadó.
Éva és Honda nem tudta, hogy többen lesznek, meglepettségük – no és a látható feszültség – pedig tovább fokozódik, amikor az egykor szoros, ám mára elhidegült baráti társaság negyedik tagja, Nóra (Bakonyi Alexa), a külföldről hazalátogató világhírű festőművész is betoppan. Hamar kiderül, hogy a négyest a kollégiumi évek kötik össze, amelyek meglehetősen viharosan értek véget Nóra és Honda emlékezetes, székdobálós szakítása miatt. Azóta nem is látták egymást, de előkerül egy karton bor, és belemelegednek a beszélgetésbe – ám hamarosan kiderül, hogy Patika nem szimpla nosztalgiázás végett hívta össze a bandát.
Az elmúlt pár évben találkozhattunk jó néhány hasonló felállással. Az olasz Teljesen idegenek például óriási nemzetközi siker lett: ebben hét barát találkozott, és hirtelen ötlettől vezérelve kitették a telefonjaikat a vacsoraasztalra, így mindenki láthatta a többiek üzeneteit és hallhatta a hívásait – ennek hatására pedig féltve őrzött titkok derültek ki, és felborult a béke. Ebből a filmből aztán készült egy magyar remake is, BÚÉK címmel, de a spanyoloknál a Terápia alatt, a franciáknál a Hogyan nevezzelek? is hasonló összezárós receptet követett, utóbbiból aztán a németek a Mit szólnátok az Adolfhoz? címmel forgatták le saját verziójukat.
Roman Polanski szintén egy színdarabot, Az öldöklés istenét vitte vászonra még 2011-ben, ahol két házaspár kénytelen elsimítani gyerekeik csetepatéját – ám a vendégség során a szívélyes csacsogásból hamar borotvaéles vita lesz, ugyanis kiderül, hogy mind a négy szülőnek nevetséges elképzelései vannak a gyermeknevelésről és groteszk előítéletekkel rendelkeznek. Hajdu Szabolcs Ernelláék-trilógiája (Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap, Egy százalék indián) is az eszünkbe juthat az Egykutyáról, ám ez az adaptáció inkább a nyugat-európai példákhoz köthető hangvételében.
Az Egykutya igazi underground sikersztori: eredetileg színházi előadás volt, otthona pedig kőszínház helyett az ACG reklámügynökség irodájának előcsarnoka, ahol 2020 óta több mint száz alkalommal adták elő és ahonnan több ízben ellátogatott vidéki színpadokra is. A reklámügynökség olyannyira hitt a darabban, hogy a filmet is ők finanszírozták – ráadásul ragaszkodtak az eredeti szereposztáshoz, és szinte mindent megtartottak, ami igazán ritka. A színészek pedig meghálálják a bizalmat, lubickolnak archetipikus karaktereikben.
A film világpremierjén a CineFest Miskolcon az alkotók elárulták, hogy Vörös András forgatókönyvíró szinte alig nyúlt hozzá Varga Lóránt darabjához. Nem is kellett, ugyanis
A kötelező külső felvételek mellett a ritmus és a folyamatosan helyezkedő kamera is igyekszik mozifilmként viselkedni, a négyes dinamikája magával ragadja a nézőt, a cselekmény pedig egy percre sem ül le a játékidő alatt.
A régi barátok vitáiban nincsenek győztesek. A film (és a darab) titka talán abban rejlik, hogy ugyan egyéni helyzeteket mutat be, ám mégis fel tud tenni egy egyetemes kérdést, amelyet nem sűrűn teszünk fel magunknak – talán azért, mert egyszerre hatna gyermekien egyszerűnek és megválaszolhatatlannak. Mégis mi az értelme az életünknek? Miközben pedig a válaszokat keresi, a gyász és a halál feldolgozásának nehézségére is rávilágít Patika figuráján keresztül, aki az elmúlt évtizedét lebénult, halálba kívánkozó édesanyja ápolásának szentelte, a folyamat végére pedig ő maga és az életbe vetett hite is elfogyott.
Sok közhelyes kérdést tesz fel, például, hogy lehet-e pénzen boldogságot venni, vagy hogy elég-e a teljes élethez, ha az embernek gyereke van. De mi van akkor, ha az egészséghez drága gyógyszer kell? Ha pedig csak az az igazi nő, aki szül – akkor mi van azokkal, akik biológiailag képtelenek rá? Elég-e élvezni az életet, vagy a többre, mélyebbre, valaminek a létrehozására való igény a kulcs ahhoz, hogy nyomot hagyjunk?
A négy főszereplő különféle filozófiai irányzatok képviselőiként csap össze: Honda a materializmust, Éva a már-már naiv hurráoptimizmust, Nóra pedig a nihilizmust propagálja Patika számára. A viták között persze személyeskedő megjegyzések és régi konfliktusok is megállíthatatlanul a felszínre törnek. Deák Kristóf remek alapanyagból rendezett elgondolkodtató, a szívre és az agyra egyaránt ható tragikomédiát, amely nem annak ellenére jó, hogy színház – hanem pont azért.