– Egyértelműen más a hangulat a parasportolók és az épek világában – kezdi Luca. – Mi tudjuk, hogy a másik min ment keresztül, mi után van itt a pályán s nyújtja a maximumot. De olyan is van, hogy valaki nem tud eljönni a versenyre, mert kórházba kerül éppen a fogyatékossága miatt. A legutóbbi világbajnokságon pont ez történt az egyik versenytársammal. Valóban szövődnek itt mély barátságok, ez velem is megtörtént. Tokióban, a paralimpián például mindig megvigasztaltuk azokat, akiknek nem úgy sikerült a versenyük, ahogy szerették volna. Az olimpiai faluban laktunk, nem nagyon tudtunk sehová sem menni, ha kellett, ott voltunk egymásnak. Az egyik legjobb barátnőmet is a parasportnak köszönhetem. Az Év sportolója gálán figyeltem fel a szervátültetettek között ülő Gyurkó Alexandrára. Még egyáltalán nem beszéltünk egymással, de már éreztem, hogy köztünk van valami különleges kapocs. Megkérdeztem tőle, van-e kedve meginni egy kávét. Azóta minden héten együtt kávézunk. De Pap Bianka paralimpikon úszóval is szoros barátságot ápolok, így, hárman nyaralni is voltunk együtt. Nagyon jó, hogy meg tudjuk beszélni azokat a problémákat is, amelyek a fogyatékosságunk miatt érintenek bennünket, és erősítjük egymást.
Az is érdekel, hogy Luca miből tud erőt meríteni sportolóként, valamint a hétköznapokban. Gondolkodás nélkül mondja, hogy erre most nehezen tud válaszolni, mert éppen nincs sok ereje, amin nem csodálkozom, hiszen túl van a világbajnokságon, és elkezdődött az egyetemi munkája is, ami rengeteg feladattal jár. Állításával ellentétben a paraatléta lányon nyomát sem látni a fáradtságnak.
– Az én sportágamban, aki mentálisan nem elég erős, az fizikálisan sem lesz az, nem tud jól teljesíteni. Ha azt nézem, hogy akár egy világbajnokságon, akár egy paralimpián nyolc nap alatt három vagy négy versenyszámot végigcsinálunk több körben, ahhoz igazán kell az erő. Aki nincs ott fejben, annak vége. Az is fontos, ha az egyik versenyszám nem sikerül, azt ott le kell zárni, mert ha erre gondolunk, a többi sem megy majd jól. Aznap még gondolkodhatok kicsit rajta, de aztán a többi dolgomra kell fókuszálni.
Miközben Luca a fenti dolgokról beszél, arra gondolok, a verseny valóban hihetetlen erőt kivesz egy sportolóból, de az arra való felkészülés szintén emberfeletti küzdelem. Sokszor hallottam sportolóktól, hogy csak az tudja, mi az igazi küzdelem és kitartás, aki művelt már valamilyen versenysportot. Ha teljes egészében ezzel nem is értek egyet, de azt valóban belátom, egy ilyen atlétának, mint Luca is, nem sétagalopp az élete. Ráadásul az övét úgy rendezték fentről, hogy már tizenegy éves korában megtanulja: soha nem szabad feladni a küzdelmet. Főleg akkor nem, ha az életéről van szó.
Kicsit félve hozom szóba a témát, hiszen belém nevelték, nem illik valakit a betegségéről vagy a fogyatékosságáról faggatni. S bár tudom, a paralimpikonnak nem tabu ez a téma, ráadásul története által sokak példaképévé vált, mégis nehezemre esik erről kérdezni. Pedig azzal is tisztában vagyok, hogy sok sorstársa erőt merít a történetéből.
– Ötödik osztályos voltam. Fociedzés közben elkezdett nagyon fájni a fejem, ami nem volt jellemző rám. Mivel nem akart elmúlni, szóltam a tanárnak, hogy inkább kimennék és leülnék. Egy idő után ülni sem tudtam, olyan rosszul éreztem magam. Hoztak egy matracot, és lefektettek. Valószínűleg ők már tudták, hogy baj van, mert hívták édesanyámat és a mentőt. Közben kérdéseket tettek fel, hogy mi a nevem, milyen iskolába járok, hogy hívják a tanáromat. Mindenre válaszoltam, és azon töprengtem, miért gondolják, hogy ezekre nem tudok majd felelni. Aztán egyre homályosabbá vált minden. Még megvan anyukám arca, ahogy fölém hajol, a hordágy zörgése és egy villanásra a mentőautó belseje. Aztán már csak az ébredésre emlékszem meg arra, hogy a bal oldalam le van bénulva. Azt hittem, hogy másnap reggel ébredtem fel, de mint kiderült, eltelt közben négy nap, csak az agyam törölte a közben történt dolgokat – eleveníti fel a történteket Ekler Luca, akit arról faggatok, gyerekként tudta-e, hogy mi történik vele, és félt-e attól, hogy örökre lebénulva maradhat. Merthogy időközben kiderült, sztrókot kapott, ami egy kisgyereknél nagyon ritka.
– Ez számomra sosem volt opció. Tudtam, hogy meggyógyulok – mosolyog a paralimpikon. – Mondták, hogy mit kell csinálnom, hogy felépüljek, és én azt tettem. Szedtem a gyógyszereket, jártunk fizioterápiára, gyógytornára. Egy hónapot voltam kórházban, de még utána is sokszor visszajártam. Sok dolgot újra kellett tanulnom, a legnehezebben a finommozgásokkal boldogultam. Ott kellett az erő igazán, de szerencsére a családomtól rengeteget kaptam. Nem volt olyan napszak, hogy ne ült volna valaki a kórházi ágyamnál, a szüleim, a nagyszüleim. Ez lehet az oka, hogy a betegségem nem okozott óriási törést az életemben. Szerintem a hozzátartozóimnak ez sokkal rosszabb volt, mint nekem. Igazából azt érzékeltem, hogy történt velem valami, ami miatt a testem megváltozott, nem járhatok iskolába, edzésekre. Csak szerettem volna újra olyan lenni, mint a többi gyerek. Focizni akartam és teniszezni, mint azelőtt, és iskolába járni. Akkor jöttem rá, milyen nagy dolog is az. Majdnem évet kellett ismételnem, de, tekintettel a jó jegyeimre végül maradhattam az osztályommal.
Továbbra is az erőnél maradva Luca feleleveníti, milyen csalóka is volt az érzékelése a sztrókja után. Történt ugyanis, hogy három napra hazaengedték a kórházból, s mivel ő elég erősnek érezte magát, arra kérte a szüleit, sétáljanak hazáig. Ám az autóig is alig bírt elmenni, annyira elszokott a járástól. Szerencsére később fokozatosan visszanyerte az erejével együtt a mozgás képességét is, mára csak kissé ökölbe szorított bal keze tanúskodik a tizenhárom évvel ezelőtt történtekről. Itt kell megjegyeznem, hogy Lucáék családja nagyon összetartó, mindenki sportos, három öccse van, mindhárom vízilabdázik.
S ha már Luca bal kezét emlegetem, jöjjön most egy történet, amelyet a paralimpiai aranyérmes atléta azért mesélt el, mert arra kértem, idézzen fel olyan helyzeteket, amelyek kedvesek vagy emlékezetesek számára.
– Nagyon gyorsan rá tudok hangolódni más emberekre, így a gyerekekre is. Ezt tapasztalom, amikor elmegyek például iskolákba. Egyszer alsósoknak adtam elő, akik nagyon aktívak voltak, folyamatosan lendültek fel a kezek, kérdeztek. Vittem nekik érmeket, kabalafigurákat, mindent. Ám az egyik kisfiút nem ezek érdekelték legjobban, hanem a kezem. Azt kérdezte, hogy megpróbálhatja-e kinyitni. Mondtam, hogy persze, próbálja meg, ha sikerül, kap egy csokit. Persze a kezem az előadás izgalma miatt az átlagosnál is görcsösebb volt, így nem sikerült kinyitnia. Mire felnéztem, a gyerekek a terem végéig sorban álltak, és mindegyikük ugyanazt akarta, mint a társuk. A kisfiú, aki az egészet kezdeményezte, beállt a sor végére, hogy ismét próbálkozhasson. Ez szép példája a gyermeki kíváncsiságnak és annak, hogy ők nem félnek az ilyen dolgoktól.
A beszélgetés eredeti változata a Magyar Kultúra magazin erő témájú lapszámában jelent meg (2023/10).
