Hogy a fotók mennyit mutatnak meg az igazi valónkból, arról megoszlanak a vélemények. A korábbi munkahelyem fotóriportere szerint mindenkiről lehet jó portrét készíteni. Bizonyára így van, de előtte sok rossznak is készülnie kell – és annak idején éppen ez a bölcs, igényes kollégám készített rólam a sajtóigazolványomba vállalhatatlan fotót, amit aztán évekig néztem bosszankodva. Nem szánt rá elég időt és figyelmet, mert aznap már túl volt legalább húsz igazolványképen, és ezt a munkát amúgy is méltóságán alulinak, széklábfaragásnak érezte. Én pedig grimaszoltam, egyrészt hogy őt bosszantsam, másrészt mert így akartam tiltakozni „a lelkem ellopása”, a hanyag fotózás ellen. Az ellen, hogy egyáltalán nem próbálta figyelembe venni: a kép sokak számára én magam leszek, engem fog reprezentálni. Hogy erre alkalmas legyen, ahhoz – bármilyen nehéz feladat is ez – konszenzusra kellett volna jutnia velem. Legalább néhány pillanatra össze kellett volna csengenünk, mert csak akkor tudott volna másoknak megmutatni, ha előtte neki is sikerül meglátnia. Az igazán jó portréhoz a fotós őszinte érdeklődésére van szükség, amelynek a másik oldalon a feltárulkozás hajlandóságával kell találkoznia. Ha nem ez történik, a kép nem bemutatja, hanem elárulja a fotó alanyát, merénylettel ér fel. Ez olyan „baleset”, amely túl sokszor, napjainkban pedig egyre többször történik meg, sőt hovatovább ez lesz a megszokott, a norma. A bulvárról beszélek, amely egyszerre felületes és gonosz.
Sopsits Árpád filmjében egyfolytában fotóznak (az egyik hőse fotós), ezért a kép gyakran kimerevül, az arcok elevenségét, változékonyságát, folyamatszerűségét megszünteti az időt megállító döntés, és a portrék, amelyek ily módon létrejönnek, olyasmit láttatnak, ami a valóságban nem létezik. Hiszen – ezzel itt egyfolytában szembesülünk is – minden arc pillanatról pillanatra változik, mintha nem akarna engedelmeskedni a karanténba kényszerítésnek, a definiálásnak, az egyértelműsítésnek, a „tetten érésnek”. És ez a Mellékszereplők legnagyobb erényére világít rá: hogy nem ítélkezik, noha mentegetni sem akar semmilyen bűnt. Hogy arra figyelmeztet: semmiféle nyomozás nem képes a teljes igazság feltárására.
Az ember bűnös: ez olyasféle alapadottság, amellyel mindannyian már eleve tisztában vagyunk. Az a – nem mellesleg szintén bűnös – vágyunk azonban, hogy másokat a bűneik miatt elítéljünk, megbélyegezzünk, a bűnöző kategóriába utaljunk, elemi erejű. Ítélkezni kéjes érzés, és ha másokat elítélek, attól jobbnak érezhetem magamat (hiszen ezzel az erkölcsösségemet bizonyítom). Úton-útfélen: munkahelyen, kocsmában és buszon ítélkező embereket hallunk, és a nemzeti sportnak számító eszmecserékben mi magunk is nagy kedvvel veszünk részt. Szomszéd, kolléga, családtag és barát egyaránt megkapja a magáét, és az ítélet ellen nincsen helye fellebbezésnek. Rámutatunk a bűneikre, aztán pszichologizálni kezdünk, hogy miért válhattak ilyenné; csak úgy röpködnek a „nárcisztikus”, a „bipoláris” és a „borderline” szavak.
Sopsits azonban figyelmeztet, hogy az emberekre és az emberre általában vonatkozó tudásunknak ez igen alacsony szintje. Többarcúak, jók és rosszak egyaránt vagyunk ugyanis, és még az sem kizárt, hogy egyszer megjavulunk. A filmnek emiatt szimbolikus helyszíne a börtön, amelyben Tibor atya (Telek Zoltán Tibor) végzi szolgálatát. Hiszen a bűn után is folytatódik az élet. A valóságban soha nem merevül ki a kép, hanem mindenki tovább hordozza a bűn következményeit, a magáéit és a másokéit egyaránt. Hallgatólagosan elfogadja, hogy a bűn nem valamiféle sosem hallott szenzáció, pletykatéma, hanem – bármilyen kínos is – a legszervesebben az életünk része: hajlamként, sőt még az ellene való küzdelem tárgyaként is velünk marad mint afféle alattomos, lerázhatatlanul utánunk koslató, bokánk felé kapdosó kutya.
Tibor atya titkos bűnös, többféle értelemben is. Hagyta magát elcsábítani a tanítványa, Lili (Vokó Lili) által, sőt erőszakos volt vele, amikor az már visszatáncolt volna. Közvetve még a lány öngyilkosságáért is felelősség terheli. De még ennél is bonyolultabb az eset, mivel másik hittanosával, Edinával (Dömök Edina) szemben meg az ítélkezés bűnében vétkes: gyilkosnak bélyegezte az abortusza miatt. Vagyis ekkor a bűnnel szembeni kérlelhetetlenség képviselője volt, a katolikus tanítással összhangban ugyan, mégis helytelenül, hiszen a bűn elítélésének a bűnös iránti irgalommal kellett volna párosulnia. Edina, az egykori hittanos most a fotós Gábor (Jászberényi Gábor) barátnője, és mivel komoly anyagi nehézségei vannak, Gábor elhunyt mesterének a titkos szerelmet leleplező fényképével pénzt zsarol ki a paptól, vagyis ő maga is bűnössé válik. Elszörnyedő barátja szakítani akar vele emiatt, pedig Edina titokban már a közös gyermeküket várja. A pap és Lili együttlétének gyümölcse a tíz év körüli Babita (Telek Babita), akit Lili nővére (Farkas Franciska) nevel – ám nem tudja igazán megszeretni a kislányt (az ő egyik bűne ez). Saját gyerekre vágyik, de mindeddig nem sikerült megfogannia férjétől (Sopsits Árpád), akihez érdekből ment hozzá (ez a másik bűne), azóta azonban szívből megszerette. Mindketten bűnösek továbbá abban, hogy nem árulták el Babitának: nem az igazi szülei.
A férj nem is tagadja, hogy bűnös: bevallja például, hogy több általa tönkretett ember lett már öngyilkos. Látjuk azt is, amint a film egyik jelenetében otromba módon elbocsátja a rossz munkakörülmények miatt munkásai biztonságáért aggódó művezetőt. Vagyis jócskán tesz érte, hogy rossz embernek tartsuk. Babitát, a nevelt lányát azonban sajátjaként szereti, sőt ő az egyetlen, aki igazán szereti. Talán már ebből a néhány mondatból is kitűnik, mennyire komplex, tanmesegyanús ez a történet. Jól kiérezhető belőle az a szándék, hogy véletlenül se legyen semmilyen egyszerű sémába illeszthető, például pap- és egyházbarátnak vagy -ellenesnek tekinthető. Egyik ítélkezésből a másikba hajszolja nézőit, de aztán mindig ráébreszti őket, hogy túl hamar ítéltek.
A Mellékszereplők elbeszélői stílusát talán leghelyesebb lenne objektívnak nevezni: mindent hűvös kívülállással mutat meg, a főszerepet átadja a tényeknek és a nemegyszer festői látványnak. Tényei pedig úgymond atomiak, végzetszerűek, balladába illők: úgy építkezik belőlük, mint a gyerekek a legókockákból. Kedveli a homályt, a sejtetést, és fontos részletekre is sokszor csak utalásszerűen tér ki. Így viszonyul például Lili öngyilkosságához, vagy ahhoz, miért nem akarta felnevelni és miért „adta le” a nővérének Babitát. Hasonló töredékességgel vezeti elő Franciska és Árpád gyermekért folytatott küzdelmének központi jelentőségű témáját, majd tér át Árpád nemzőképességének kérdésére.
Legalább ennyire homályban maradnak a pap motívumai is, például az, hogy ha számára valóban Lili volt „a” nő, akkor miért nem akarta tíz éve feleségül venni, és vele felnevelni Babitát. Azonkívül, hogy megtörtént, Edina egykori abortuszáról sem tudunk meg jóformán semmit. Mindezek miatt időnként az az érzésünk támad, hogy az összes alak légből kapott: afféle sakkfigurák, amelyek mozgatásával Sopsits a nagy életjátszma szabályait demonstrálja számunkra. De az, amit mond, nagyon megható és vigasztaló. A sebek begyógyíthatók, és az újrakezdés lehetősége megadathat, állítja. A bűneink nem vernek bennünket végleg és egészen béklyóba, a kiengesztelődés és az összetartozás iránti vágyunk erősebb náluk. A jónak legalább a csírája mindannyiunkban ott él, és igaz ugyan, hogy a gonosz tettek következményei időnként halálosak vagy életre szólóan terhelőek, abban joggal bízhatunk, hogy ha csakugyan mérsékelni akarjuk és tudjuk a károkat, legalább a következő nemzedéket már mentesíthetjük a ballasztjainktól.
Az, hogy fontos szerepeit nem színészek – köztük Sopsits Árpád – alakítják, nagyon jót tesz a Mellékszereplőknek. Életszagúbb, földközelibb, hihetőbb tőlük a film: ők adják el az amúgy, mint utaltam rá, a kelleténél kissé kacifántosabb sztorit. Különösen is erős TB testvére, Telek Zoltán Tibor a pap, és lánya, Telek Babita a házaspár nevelt lánya szerepében. Remekül működik Farkas Franciska és Sopsits első pillantásra szokatlan párosa, és a Dömök–Jászberényi csörték, az egymásért kínlódás feszültségei is egészen átéltek. Dömök Edina kivételes elhitetőerővel ránt bennünket magával a múlt traumájának mélységeibe, ezért gondolkodás nélkül vele tartunk, amikor rossz útra téved. Csak egyvalami van kevés ebben a filmben: humor. Azért a kicsiért, Sopsits és a meddőségi klinika nővérének sziporkájáért viszont annál hálásabbak vagyunk.
A filmmel kapcsolatos beszélgetésről itt számoltunk be.
Fotók: Sós Zoltán
