Elhunyt Tarr Béla – öt ikonikus filmmel búcsúzunk tőle
Ma hajnalban, hosszú és súlyos betegség után hetvenéves korában elhunyt Tarr Béla, az egyetemes filmművészet megkerülhetetlen és kompromisszumot nem ismerő alakja. A Guardian listáján a 13. helyen említették a világ legjobbjai között, megelőzve Tarantinót és Almodóvart, de még Spielberget is. Rendezői életműve kivételes ívet rajzol, az út pedig a nyers társadalmi realizmustól egészen a metafizikáig vezet. Öt legfontosabb filmjével emlékezünk a legendára, melyekben egyre radikálisabban teszi fel kérdéseit az emberi létezés értelméről.
1. Családi tűzfészek (1977)
Tarr Béla pályafutását tizenhat évesen, amatőr filmesként kezdte. Később a Balázs Béla Stúdióban dolgozott, a magyar kísérleti film legfontosabb műhelyében, ahol első nagyjátékfilmjét is készítette: ez volt a Családi tűzfészek. Az alkotás radikális belépő volt a magyar filmművészetbe: amatőr szereplőkkel, dokumentarista eszközökkel, kézikamerás stílusban készült, és egy lakásínséggel küzdő fiatal pár konfliktusait mutatta be. A filmben nincs zene, nincs stilizálás – a kamera könyörtelenül közel marad az arcokhoz.
Érdekesség, hogy a Családi tűzfészek szereplőinek zöme nem színész volt, a dialógusok jelentős része pedig improvizációból született. Tarr ekkor még tudatosan elutasította a „művészi” filmnyelvet, és politikai aktusként tekintett a forgatásra. Első filmje az életmű nullpontja, de már itt is megjelenik Tarr empátiája a kiszolgáltatottak iránt. Bár stílusában messze áll későbbi munkáitól, a film morális radikalizmusa végigkíséri pályáját.
2. Kárhozat (1988)
Ki más készítette volna a legelső magyar független játékfilmet, mint Tarr Béla? A Kárhozatot 1988-ban a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be, a film pedig jelentős nemzetközi sikert aratott. Tarr pályájának egyik legélesebb fordulópontja, az első filmje, amelyben teljesen elhagyja a szociorealizmust, és kialakítja azt a sötét, eső áztatta, fekete-fehér világot, amely később védjegyévé válik. A film egy végzetesen reménytelen szerelmi történetbe ágyazott morális allegória.
A Kárhozattal kezdődött Tarr hosszú és meghatározó alkotótársi kapcsolata Krasznahorkai Lászlóval. Ez az a film, ahol Tarr végleg rátalált saját nyelvére: hosszú snittek (long take), komótos, koreografált kameramozgás, no és kozmikus kilátástalanság.
3. Sátántangó (1994)
A több mint hétórás Sátántangó nemcsak Tarr Béla, hanem az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb vállalkozása. Krasznahorkai László magnum opusa egy széthulló parasztközösség történetét meséli el körkörös szerkezetben, fejezetekre bontva, amelyek újra és újra visszatérnek ugyanazokhoz az eseményekhez. Tarr az időt nem puszta narratív eszközként, hanem filozófiai tapasztalatként kezeli. Hosszú, gyakran percekig tartó beállításai nem a látványosságot szolgálják, hanem arra kényszerítik a nézőt, hogy együtt élje meg a szereplők létezésének súlyát, az események monotonitását és helyzetük reménytelenségét. A Sátántangó eléri, hogy nézője kiszolgáltatottá váljon a természeti, társadalmi és kozmikus erőknek.
Tarr stílusa következetesen lemond a feloldozó katarzisról és tudatosan szembemegy a klasszikus történetmeséléssel. Szereplői sodródnak, nem fejlődnek, döntéseik ritkán vezetnek változáshoz, a világ pedig lassan, megállíthatatlanul bomlik le körülöttük. Ez a narratív minimalizmus teszi a mester filmjeit egyszerre ólomsúlyúvá és megkerülhetetlenné. Nem szórakoztatni akar, hanem szembesíteni az embert az idővel, a remény hiányával és a létezés végességével.
A Sátántangó Tarr Béla monumentuma, amely teljes egészében valósítja meg azt a felfogást, amely a nézőt elsősorban próbára akarja tenni. A film a mai napig hivatkozási alap világszerte.
4. Werckmeister harmóniák (2000)
Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája (1989) című regényének feldolgozása talán Tarr legbefogadhatóbb, ugyanakkor rendkívül nyugtalanító filmje. Egy kisváros életét felkavarja egy cirkusz érkezése és egy titokzatos bálna, miközben a történet fokozatosan csúszik át filozófiai apokalipszisbe. Érdekesség, hogy a legendás nyitójelenet – amelyben emberek egy kocsmában eljátsszák a Naprendszer mozgását – egyetlen hosszú snittben készült, rendkívül precíz koreográfiával. Tarr szerint ez a jelenet „a világ rendjének utolsó pillanata”.
A Werckmeister harmóniák tökéletes egyensúlyt teremt allegória és érzelem között. Sok néző számára ez a belépő Tarr világába, miközben tematikailag már a végső összeomlást készíti elő.
5. A torinói ló (2011)
Tarr Béla utolsó filmje radikális lezárás. Egy apa és lánya mindennapjait követjük egy szél verte tanyán, ahol az élet lassan, szinte észrevétlenül megszűnik működni. A torinói ló egy család története, akiknek megélhetését egy öreg ló biztosítja, amelynek élete lassan a végéhez közelít. A cím arra a lóra utal, amelyet Friedrich Nietzsche pillantott meg 1889. január 3-án, torinói lakásából kilépve. A kocsi elé kötött ló megmakacsolta magát, mire a kocsis ostorral ütni kezdte. A filozófus odalépett a lóhoz, majd zokogva átölelte. Miután szolgája hazavitte, ágyba tette Nietzschét, aki összeomlott és élete hátralévő tíz évét némán, szellemi leépülésben töltötte. A torinói ló minden narratív kapaszkodót elenged és olyan hangulatot teremt, mint a szélgépek, melyeket a forgatás során gyakran órákon át működtettek, hogy a folyamatos vihar érzetét keltsék. Apokalipszise összes alkotása közül itt a legcsupaszabb.
A rendező már a berlini bemutató (Berlinale Zsűri Nagydíj) előtt bejelentette: ez lesz az utolsó filmje és életművének végpontja. A torinói ló teljes lemondás történetről, reményről, fejlődésről. Nem lezár, hanem elhallgat. Kevés rendező búcsúzott olyan következetesen, mint Tarr Béla, akinek filmjei nem válaszokat adnak – hanem időt, teret és türelmet követelnek. Nem egyszerűen stílust teremtett, hanem új nézői magatartást kényszerített ki.
Címlapfotó: Tarr Béla filmrendező, forgatókönyvíró a jelentősebb filmjeit bemutató vetítéssorozat megnyitójára érkezik a FilmoTeca de Catalunya filmarchívum barcelonai központjában 2024. január 9-én. Fotó: MTI/EPA-EFE/Marta Pérez