A kiállítás elsősorban egy platform, amely nem traumatikus élmények és tragikus események ábrázolására törekvő műveket mutat be, hanem olyan alkotói folyamatokat helyez fókuszba, amelyek a művészetet a feldolgozás egyik lehetséges aktív eszközeként használják, a hangsúlyt a „relációs aspektusra” kívánják helyezni. Jill Bennett művészeti teoretikusra utalva, a relációs (kapcsolatra épülő) szempont háttérbe szorította a reprezentációs jelleget és egy újszerű elkötelezettséget hozott létre a traumaforrások individuális és társadalmi szinten zajló feldolgozása iránt.

Ez a fajta „empatikus látásmód” lehetővé teszi, hogy a művészet ne tolmácsolja, vagy ismételje a traumatikus eseményt, hanem egy empatikus tanúságtétellel szolgáljon, egyszerre mozgatva érzelmi és intellektuális szálak kombinációját.

A válogatás húsz művészt, művészcsoportot és művészpárost mutat be tizenhárom országból. Az európai alkotók mellett olyan, a hazai közegben ritkán bemutatott színterekből is beemel munkákat, mint például Kuba, Mianmar és Chile.

A tárlat öt művészi alapállást jelenít meg, ám nem törekszik a lehetséges megközelítések teljes körű lefedésére, egy újabb zárt diszkurzus létrehozására.

A kurátorok, Geigl Fruzsina, Kálmán Borbála és Timár Katalin, alkalmazkodva a művészi megnyilvánulások révén kirajzolódó pozíciókhoz, közös nevezőket, metszéspontokat emeltek ki, így a feldolgozás folyamatának azon aspektusait körvonalazták, amelyek képesek katalizátorként működni, feltárni, reparálni, erőforrássá alakítani, performatív módon átdolgozni e forrásokat. A tárlaton kevéssé látható, de mélyen gyökerező kérdések is helyet kapnak:

a kurátorok kevésbé magától értetődő traumaforrásokat is beemeltek a koncepcióba, a trauma hétköznapiaspektusait hangsúlyozva,

illetve törekedtek arra, hogy lehetőséget adjanak az aktuálisan, társadalmi szinten is megrendítő folyamatok mélyebb megismerésére.

A bemutatott munkák bár látszólag a múltról és a jelenről beszélnek, felvetéseik révén egy elképzelt jövő felé fordulnak. A kiállítás nem egy lezártnak értelmezett keretet kíván megteremteni, hanem platform jellegét kihasználva folyamatosan bővül és a nézőt is bevonja a folyamatba, kitekintést biztosítva a megfogalmazott felvetésekhez.

A múzeum tereiben időről időre egy-egy műegyüttest más-más szakterület képviselője jár körül saját tudományágának szemszögéből,

kitágítva a traumaforrások értelmezésének folyamatát: ezek a kiegészítések Annex néven futnak.

A megnyitóval egy időben elinduló microsite-on a látogatók a folyamatosan bővülő, sokszínű tartalmakon keresztül még jobban elmélyedhetnek a témában, sőt, javaslatokat is tehetnek az oldal fejlesztésére. Nyomtatott katalógus helyett ez az oldal válik az eseményt dokumentáló, kutatható archívummá.

Az Előhívás kiállítás május 13. és augusztus 28. között látogatható a Ludwig Múzeumban.

Fotók: Glódi Zoltán / Ludwig Múzeum