Lassan, nagyon lassan telik az idő Ceylan legújabb filmjében, amely hosszú játékidejével rendesen kihívás elé állítja a nézőket. A török rendező, aki az elmúlt két évtizedben nemzetközileg is jegyzett név lett, komótos tempójáról és súlyos témáiról ismert. Eddigi leghosszabb filmjében – 197 percen keresztül hömpölyög a cselekmény – a karakterek lomhán vándorolnak a vastag hóval borított tájakon, beszélgetéseik a legkülönfélébb irányba sodródnak, majd összeérnek, hogy ismét eltávolodjanak.
A film nézése közben az az érzés is felbukkanhat, hogy a szerző két-három filmnyi témát próbált beletuszkolni egy monstre alkotásba. Van itt minden: iskolai szexuális zaklatás, kurd–török kérdés, szerelmi háromszög, amely egy robbantásban lábát vesztő nő miatt alakul ki.
Az egész központjában pedig ott van a főszereplő Samet, a magányos, nyomorult, ugyanakkor öntelt rajztanár, akinek aljassága apránként mutatkozik csak meg.
Valahová Kelet-Anatóliába, egy, valóban a semmi közepén fekvő kis faluba érkezik vissza Samet a téli vakációt követően, ahhoz a tanári munkához, amit ki nem állhat. Bár megbecsült tagja a kis közösségnek – bratyizik a katonai parancsnokkal, a boltossal, a tanártársakkal –, mégis folyamatosan elvágyódik: már csak egy fél évet kell kihúznia az általa csak porfészeknek titulált településen, míg kérvényezheti az áthelyezését egy másik, kozmopolitább helyre, például Isztambulba. Vele ellentétben lakótársa, az itt született, szintén tanár Kenan elégedett az életével, egyedül csak szülei sürgetése nyomasztja, hogy végre nősüljön meg.
Samet életét csak egy-egy apró momentum szépíti meg. Ceruzáját fényképezőgépre cserélve helyi arcokat – pásztorokat, focizó gyerekeket, katonákat – örökít meg a megejtő szépségű, vad tájban. Ezek a kimerevített képek a legszebbek az egész filmben. De ott van az életvidám, 14 éves tanítványa, Sevim is, akivel szinte már flörtölve incselkednek.Tükröt visz neki ajándékba, és egyértelműen kivételezik is vele. Ezt a kétértelmű tanár-diák kapcsolatot meglehetősen feszélyező nézni, nem sokkal később aztán borul is a bili. Két tanár egy szúrópróbaszerű ellenőrzésen, amelyben a tanulók iskolatáskáinak tartalmát nézik át – magyar szemnek már ez is megütközést keltő –, megtalálják Sevim tanárának címzett szerelmes levelét, ami végül Samethez kerül. A megalázott lány hiába kéri sírva, hogy adja neki vissza, a férfi letagadja, hogy nála lenne a levél. A lány addigi szerelmes érzelmei dühbe csapnak át, és titokban feljelenti Sametet szexuális visszaélés miatt, az ügybe belekeverve barátnőjét és a másik tanárt, Kenant is.
A film ezután meglehetősen furcsa fordulatot vesz. Bemutatja, hogyan próbálja az iskolaigazgató a szabályokra hivatkozva eltolni magáról a felelősséget, miként igyekszik az oktatási felügyelő elkenni az esetet, és hogy egy jóindulatot mutató, valójában kétszínű tanártárs miként szít feszültséget az érintettek között. Az ügyről végül semmi sem derül ki egyértelműen, egy ponton egyszerűen csak elhal ez a szál, a tanárokat sem marasztalják el. Közben látjuk azt is, ahogy Samet bosszúból visszaél tanári hatalmával, megalázza a lányt az osztályban, sőt még diáktársait is megpróbálja ellene hangolni. A furcsa páros legnyomasztóbb jelenete a film vége felé esik meg: a tanár megpróbál valamilyen bocsánatkérést kicsikarni a lányból, aki ellenáll ennek a törekvésnek, majd vidáman hagyja ott az értetlen tanárt.
Közben egy másik szálon is fut – vagy inkább cammog – Samet élete, amelybe váratlan fordulatot hoz, hogy egy vakrandin megismeri a szintén tanár Nurayt, aki terrorista merénylet következtében elvesztette az egyik lábát. A szép és okos nőt először le akarja passzolni Kenannak – mondván, hogy úgyis hamarosan elköltözik, ráadásul egy vallási csoporthoz is tartoznak –, de aztán meggondolja magát. Olcsó trükkökkel végül ő viszi ágyba a nőt, de ez a kínos „szerelmi háromszög” egyik résztvevőnek sem hoz nemhogy boldogságot, de még megelégedettséget sem. Az előjátéknak is beillő, legalább negyedórás vitájuk az étkezőasztal mellett rettentő koncentrációt igényel a nézőtől: a gyorsan pergő párbeszéd feliratát követni már önmagában sem egyszerű, ráadásul telis-tele van olyan kulturális, politikai utalásokkal, amelyeket a nem török közönség aligha tud kontextusában értelmezni.
A következő snitt – amelyben Samet kisétál a díszletből, miközben a kamera veszi, ahogy átsétál egy másik jelenet helyszínére – alaposan kizökkenti a nézőt, míg a mögöttes rendezői szándék lógva marad a levegőben. Talán arra akar rávilágítani, hogy a vásznon látottak hamisak, manipuláció eredményei? Ceylan ezt (sem) fejti ki.
Az Elszáradt füvekről nemcsak ezért nehéz film. Nincsenek benne jók vagy rosszak, valójában egyik szereplővel sem lehet igazán rokonszenvezni: még a fogyatékkal élő Nurayjal sem, akinek megformálásáért egyébként Merve Dizdar színésznő Arany Pálmát vihetett haza Cannes-ból. Ugyanakkor utálni sem lehet őket, maximum szánni, hiszen még a rettentően antipatikus főszereplő is megcsillant néha egy-egy pozitívabb jellemvonást.
Amikor úgy két és fél óránál az ember (újra) elmereng, hogy mikor lesz már vége ennek a szertefutó történetnek, amelyben eddig csak hószakadást láttunk, füvet egy szálat sem, hirtelen nyár lesz: az addig fenséges, fehér táj kiszáradt, gazzal borított, kopár vidékké változik. Sajnos a rendező, Ceylan nem bízza a nézőre a metafora értelmezését, ehelyett egy szörnyen didaktikus monológot ad főszereplője szájába. Egyértelműen ez a leggyengébb része a filmnek, és csak arra jó, hogy megerősítse a nézőt abban, amit már eddig is tudott: a szenvelgő, öntelt, alakoskodó Samet valójában senkinek nem fog hiányozni, ha végre elhúz Isztambulba. Ahol valószínűleg ugyanúgy folytatja majd, mint eddig, hiszen csak a helyszín változik, ő nem.
Az Elszáradt füvekről április 18-tól látható a mozikban.
Fotók: Mozinet
