Egyik ősi vágya az emberiségnek, hogy amit csak elképzelünk, azt valahogy láthatóvá tegyük. Ebből születtek a barlangrajzok, freskók és egyéb műalkotások. Arra, hogy ezek a rajzolt és festett képek meg is mozduljanak, ismereteink szerint először a 19. század végén került sor. A pörgethető hengeres szerkezetben, a praxinoszkópban mozgást imitáló rajzok után 1892-ben egy francia feltaláló, Charles-Émile Reynaud készítette el a csaknem öt percig tartó Szegény Pierrot című projektjét, amelyet a világ első animációs filmjeként tartanak számon.
Azóta történt egy és más a világban, nem utolsósorban a számítógépek megjelenésének köszönhetően, és ma már lassan nehéz eldönteni, hogy egy emberi szereplőkkel készülő filmben valóban végig eleven színészeket vagy időnként az ő mesterségesen generált virtuális másaikat látjuk. Ebből komoly viták generálódnak, tehát ilyen szempontból egyszerűbb feladat animációs műveket nézni, hiszen Walt Disney óta mindenki elfogadja a rajzolt világot, ahol táncolnak az egerek és énekelnek az őzikék. Nem is olyan régen az animált mozdulatok minden milliméterét bravúros kézügyességű rajzolók vetették „cellre”, ma már számítógépes szoftverek segítségével kerülnek a nézők elé a bámulatosan valósághű mozgó fantáziaképek.
Animál, vág, zenél, rendez és ír
Ilyen módon váltja valóra vizuális álmait és teszi közzé világról megfogalmazott véleményét a fiatal allround művész, Gints Zilbalodis is. A lett születésű animációs világsztár, akinek szülei is képzőművészek voltak – anyja festő, apja szobrász –, a hírek szerint nem sokat koptatta művészeti vagy filmes akadémiák padjait, maga tapossa ki saját útját. Filmjeihez szabad felhasználású, bárki által letölthető animációs programokat használ, és ő írja munkáihoz a forgatókönyvet, valamint a zenét is.
Minden emberi nyelven idegen, és mindenki érti
Több rövidfilm után 2019-ben elkészítette első egész estés munkáját, az Away című 75 perces misztikus kalandfilmet, amellyel számos nemzetközi elismerésben részesült, és egyértelműen megvetette a lábát az animáció felsőbb osztályában. Flow – Áradás című 2024-es, második nagyjátékfilmje már nyert többek között Golden Globe- és Európai Filmdíjat, most pedig két kategóriában is – legjobb animációs film és a legjobb idegen nyelvű film – versenyben van az idei Oscar-díjért.
Nagy előny az idegen nyelvű filmek között, hogy mindez felirat nélkül is érthető, hiszen minden közlendőjüket animált testbeszéddel és mimikával adják át a nézőknek a fent említett szereplők. Ezek magas fokú megvalósítása az egyik titka annak, hogy a történet képes az első filmkockától az utolsóig lekötni a néző figyelmét, még akkor is, ha nem tartozik az eredetileg rajzfilmnek nevezett műfaj rajongói közé. A másik titok a cselekménysorozat legjobb akciófilmekben megismert feszültsége és kiszámíthatatlansága, amire ráerősít egy ismerősnek tűnő, ám egyre megfejthetetlenebb világ. A történet elején találkozunk egy idilli erdőben bóklászó magányos és nagyon kedves macskával.
Vannak vad kutyák, szép patakok, fürge nyulak, és sehol egy ember. Aztán kezdünk rájönni, hogy ebben a világban talán már nincsenek is emberek, csak üres házak, furcsa szobrok jelzik, hogy nem is olyan régen még ők – vagyis inkább a mi fajunk – uralta az egészet. Aztán áradni kezd a folyó, és minden megváltozik. Hamar kiderül, hogy nem egyszerű áradat, hanem folyamatosan emelkedő özönvíz mossa el a cica világát, aki egy sodródó csónakba kapaszkodik fel, melyben egy morcos, ám jóindulatú vízidisznó – előkelőbb nevén kapibara tartózkodik. Kezdetét veszi a nagy utazás, melyben társul szegődnek különféle személyiségű kutyák, egy veszélyes és hősies kígyászkeselyű, valamint az özönvíznél is erősebb gyűjtőszenvedéllyel rendelkező gyűrűsfarkú maki, alias lemur.
A titok és az üzenet
Sokat gondolkoztam rajta, miért is fogott meg engem ez a film, holott már a gyerekeim is rég kinőttek az animált mesefilmek világából, és először is le kellett szegeznem, hogy ebben semmi szerepet sem játszik a nosztalgia. Nagyszerű a virtuális világ látványa, aranyosan néz, mozog, kedves hangokat ad ki a cica, a majom, a vízidisznó, de ha csak ez lenne, nagyon hamar ráuntam volna a történetre. Azt pedig a műfaj komolyabb ismerete nélkül is gyanítom, hogy a gazdag stúdiók rengeteg professzionálisabb 3D-s animációs programot használhatnak a nyílt forráskódú Blender szoftvert használó lett ezermesternél.
Talán azért ragadott magával egy nyamvadt cica másfél óránál is hosszabb sodródása, mert felidézett bennem egy ismerős állapotot.
Egy álom, amelyben akkor minden logikusnak és mély értelműnek tűnt, holott felidézve minden részlete és összefüggése irracionális, nehezen megfejthető, de utána sokáig gondolkodunk rajta. Az Áradást nézve végig izgatott, vajon hol és mikor játszódhat ez a humán tulajdonsággal felruházott állatokkal elmesélt, sodró lendületű fabula, hová tűntek az emberek, és mit jelent ez az egész. A legvégén jöttem rá, hogy milyen egyszerű a megfejtés. A lett művész a maga sajátos és igen hatásos filmes üzenetével egy alapigazságra próbálja felhívni a nézők figyelmét, legyenek azok fehérek, feketék, arabok, ázsiaiak, hívők vagy hitetlenek: baj lesz, ha azt hazudjuk, hogy muszáj rossznak lennünk.
Ha azzal csapjuk be magunkat, hogy ezen a világon nem tehetünk más, mint hazudunk, háborúzunk, kaparunk, mint a kurta, bármi áron. Azt is elmeséli, hogy csak akkor élhetjük túl, ha ezt végre beismerjük magunknak, és változtatunk. Egy pillanat alatt felhagyunk minden őrültséggel, amiről ráadásul magunk is tudjuk, hogy az, vagy eltűnünk innen végérvényesen, és átadjuk a színpadot a nálunk méltóbb, így életképesebb szereplőknek. Nagyjából erről szól minden jó mese, és ezt mondogatják évezredek óta az emberiség legnagyobb tanítói is. A jelek szerint nem túl nagy sikerrel, de némi optimizmusra azért okot ad, hogy ez a fiatal lett művész újra megpróbálja.
