A múzeum a kiállításról online tartalmakat tesz közzé.

1944 végén a második világháború a végéhez közeledett, milliók számára az igazi megpróbáltatások azonban csak ekkor kezdődtek. A katonák és hadifoglyok mellett civilek (idősek, nők és gyerekek) százezrei vesztették el otthonukat, vagyonukat, szabadságukat. Sztálin parancsa alapján a Vörös Hadsereg katonai szervei 1944 novembere és 1945 áprilisa között mintegy 250-300 ezer polgári, civil lakost gyűjtöttek össze az akkori, úgynevezett történelmi Magyarország területéről, s hurcoltak el évekig tartó kényszermunkára a Szovjetunióba.

Többségüket hadifogolylétszám-kiegészítésként, míg közel 130 ezer embert kimondottan a német, illetve az elcsatolt területeken, Kárpátalján, Erdélyben, Felvidéken és a Vajdaságban

a magyar származásuk miatt deportáltak.

A számunkra elképzelhetetlen életkörülmények, az éhezés, a nélkülözések, a járványok, a kíméletlen kényszermunka következtében a deportáltak mintegy harmada a nem élte túl az ottani rossz körülményeket, a gyakran -30ºC hideget. Jeltelen tömegsírban nyugszanak az egykori munkatáborok, gyárak vagy a vasútvonalak közelében.

Hivatalosan jóvátételi munkának nevezték ezt az embertelen eljárást.

Az elöljáróságok által összeállított listák alapján két hétig tartó kis munka, oroszul „málenkij robot” hazugságával gyűjtötték össze az embereket. Ebből három-öt évig is eltartó kényszermunka lett. A Donyec-medence szénbányáiban, az uráli vagy a kaukázusi ipartelepeken, építkezéseken, fakitermelésben, kolhozokban kellett „jóvá tenniük” azt, amit el sem követtek.

1944. december 16-án Sztálin aláírta a hírhedt 7161. számú határozatot, melyet a szigorúan titkos 0060. számú parancs követett. A határozat többek között az alábbiakat rendelte el:

„…A Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia a Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes németet – a 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket.”

Az etnikai tisztogatás célját is szolgáló deportálásokat a rendszerváltásig mély hallgatás övezte.

A „málenkij robot” egészen az 1980-as évek végéig tabutéma volt.

A hazatérők megfélemlítve, testileg-lelkileg meggyötörve élték mindennapjaikat, hiszen a hazajövetelükkor útravalóul kapott „soha, sehol, senkinek” parancs még további lelki terhet jelentett az érintetteknek. De a kényszerű hallgatás nem jelentette egyben a feledést is.

Ennek köszönhetően születhetett meg a Janus Pannonius Múzeum újabb, Málenkij robot –75 című emlékkiállítása is, mely a szovjet lágerekből származó eredeti tárgyak, fotók, írásos dokumentumok, személyes sorsok, visszaemlékezések bemutatásával állít emléket az ártatlanul elhurcoltaknak.

Ezzel egy hagyomány folytatódik, hiszen a Janus Pannonius Múzeum a Német Körrel együtt tizenöt éve kiemelt figyelmet szentel a „málenkij robotra” hurcolt áldozatok emlékének.

További információk itt.

Nyitókép forrása: Janus Pannonius Múzeum