Magyarországon a 13. századtól a koronázás hármas feltételrendszerének kellett megfelelnie annak, aki az ország felkent uralkodója kívánt lenni: Szent István koronáját az esztergomi érsek Székesfehérváron kellett hogy a leendő uralkodó fejére helyezze. Az Árpád-ház férfiágának kihalása után többen szerették volna elfoglalni a magyar trónt, így a nápolyi származású, nőágon Árpád-házi leszármazott I. Károly is. 1301 és 1310 között háromszor is a fejére tették a koronát, mégis csak 1310. augusztus 27-től számítjuk uralkodását, mert csak ekkor tette Székesfehérváron a fejére Bicskei Gergely esztergomi érsek Szent István koronáját. Korábban a helyszín vagy az érsek személye nem volt előírásszerű a szertartás során.
I. Károly mellett többek között I. András, I. Géza, Salamon, III. András, IV. Béla, Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás, Szapolyai János és II. Lajos király fejére is a Nagyboldogasszony-székesegyházban került a korona. De nem csupán a királykoronázások helyszíne volt évszázadokon át Székesfehérvár, hanem uralkodói temetkezési helyszínként is szolgált a koronázási bazilika. Itt talált örök nyugalomra I. Szent István királyunk és fia, Szent Imre herceg, de itt temették el többek között Könyves Kálmánt, II. Lászlót, II. Bélát, IV. Bélát, I. Károlyt, Nagy Lajost, Hunyadi Mátyást, II. Ulászlót, II. Lajost. Mindösszesen 38 magyar király fejére került Fehérváron a korona, és 15 uralkodót temettek itt el. A bazilika török időkbeli pusztulása, illetve a sírok kifosztása miatt csak III. Béla és felesége, Antiochiai Anna maradványait tudták beazonosítani a tudósok, akiknek sírját 1848-ban találták meg a bazilika romjai közt.
A Szűz Mária prépostságot a mellé rendelt papi testülettel együtt Szent István királyunk alapította családi magánkápolnájaként és temetkezési templomaként a Szentföldre vezető út mentén. Ez eredményezte a helyszín kiemelt státuszát, és válhatott a székesegyház az ország koronázótemplomává. A prépostság birtokában volt az a királyi szék, amelyre az uralkodót ültették a koronázás során és amelyről a várost elnevezték. Szent István és fia, Imre herceg 1083. évi szentté avatását követően vált a templom királyi temetkezőhellyé. A Szent István korabeli templomot többször is átépítették: 1327-ben I. Károly beboltoztatta a főhajót, 1426-ban Ozorai Pipo új gótikus tornyot építtetett a bazilikához, míg Hunyadi Mátyás sírkápolnával egészítette ki az épületegyüttest, amelynek hosszúsága csaknem száz méter volt. A templom sorsa Székesfehérvár 1543. évi török megszállásával pecsételődött meg. A királysírokat kifosztották, az épületet hagyták lepusztulni. 1601-ben a keresztény seregek visszafoglalták a várost, a törökök a délnyugati toronyban tárolt lőport felrobbantották, hogy ne kerüljön ellenséges kézre. 1602-ben újból a törökök kezére jutott a város, a már romos templom maradványait elhordták, mintegy kőbányaként hasznosították. A 19. század elejére az összes földfelszín feletti maradványa eltűnt. A romok közt többször vezettek ásatásokat, 1848-ban találták meg III. Béla és hitvese sírját, amelyet korábban nem raboltak ki.
1938-ban, Szent István halálának 900. évfordulóján Székesfehérvár is az ünnepségek kiemelt helyszíne lett, megnyitották a Középkori romkertet, és mauzóleumot emeltek Szent István emlékére, amelyben elhelyezték szarkofágját. A falakra Aba-Novák Miklós festett szekkókat, a középkori üvegművészet hagyományait követve pedig Árkayné Sztehlo Lily készített egy festett ólomüveg ablakot, amelyen Szent István és fia, Szent Imre herceg életéből vett eseményeket örökített meg.
Aba-Novák festményén a Szent Jobb történetét, a Szent Korona misztériumát a magyar történelem jeles uralkodóinak és kormányzóinak arcképcsarnokával, Szent Gellért alakját és a Szűz Mária prépostság alapítását láthatjuk. Az erőteljes színvilágú alakok a kora középkori faliképek és mozaikok emlékét idéző, hidegen csillogó ezüstös háttérből bontakoznak ki, ez az archaizáló színvilág ünnepélyessé és elegánssá teszi a kompozíciót.
A II. világháborúban az üvegablak elpusztult, az eredeti tervek alapján 1996-’97-ben Gonzalez Gábor és Füri Judit állították helyre. A szekkókat a kommunista rendszerben egyszerűen lemeszelték, helyreállításuk és rekonstruálásuk részben archív fényképek alapján 1996-ban fejeződött be Hernádi György festőrestaurátor vezetésével.
A Középkori romkertben végzett ásatások és kutatások eredményeként a fennmaradt falmaradványok közé helyezték a királysírokat jelképező sírköveket, Szent Istvánét kissé megemelve. A romkert területén előkerült csontmaradványokat pedig egy közös sírban, egy felszentelt osszáriumban helyezték el, végső tisztességet adva uralkodóink földi maradványainak.
Az elmúlt év novemberében adták át a nemzeti emlékhely látogatóközpontját, Solium Regni – azaz az ország trónusa – elnevezéssel nyílt meg benne az állandó kiállítás. Az új létesítményben igyekeztek a Nagyboldogasszony-székesegyház megmaradt köveit, falmaradványait úgy kiállítani, hogy a laikus közönség számára is értelmezhető, elképzelhető legyen a prépostság egykori fénykora, a templom nagysága, szépsége. Az egykori bélletes kaput fémváz segítségével állították helyre, ebbe helyezték a megmaradt faragott köveket.
Az egymás mellé felállított makettek mutatják a templom évszázadokon átnyúló bővítését és formaváltozását egészen a Hunyadi Mátyás idejében elért legvégső állapotáig. Szépen faragott kövek, mozaiktöredékek mesélnek az egykori pompáról, a rövid ismertetők nyomán a középkor jelképrendszere is értelmezhetővé válik. A Szent István szarkofágján látható angyal, amely épp az elhunyt király lelkét a kezében tartva emelkedik a mennyek országába, központi alakja lett az új látogatóközpontnak.
Az Emlékhelyek napján a Szent István Király Múzeum munkatársai igyekeztek az érdeklődőknek megmutatni, hogy milyen fontos szerepet játszott e helyszín történelmünkben. A szakvezetések által az érdeklődők mélyebb betekintést nyerhettek a történelmi eseményekbe. A középkori fegyverek csattogása és a lantpengetés szülte dallamok kicsik és nagyok számára is biztos meghozta a középkori emlékek iránti érdeklődést.
Fotók: Budai Kriszta / Kultúra.hu
