Az idei magyarérettségi egyik választható érvelési feladata arra kérdezett rá, hogy szükség van-e memoriterekre. Amennyiben a tanuló a memoriterek haszna mellett érvelt, nagyjából ilyen válaszok születtek:
„A kívülről megtanult irodalmi szövegek fejlesztik a memóriánkat és a szókincsünket is.”
„Mindenki szeretne műveltnek tűnni mások előtt.”
„Aki gyakran felel memoriterekből, az egyre kevésbé lesz lámpalázas.”
A fenti megoldásokban a diákok a többes szám első személyt vagy az egyes szám harmadik személyt használták álláspontjuk kifejtéséhez. A fentiek mellett azonban gyakran találkoztunk egyes szám második személyű kinyilatkoztatásokkal is:
„Minél több memoritert tanulsz meg, annál könnyebb dolgod lesz az érettségi vizsgán.”
„Ha nem tudsz egy sort sem idézni a nagy költőktől, az műveletlenségre vall.”
„A memoriterek segítségével bővül a szókincsed.”
„Ha kiválaszthatod, hogy melyik verset tanulod meg kívülről, akkor nagyobb kedved lesz hozzá.”
Mi ez? Engem, az olvasót szólít meg (tegezve)? Netán valamiféle önmegszólításként értelmezhetők a fenti mondatok? A címben foglalt Radnóti-idézettel tovább játszva: te te volnál magadnak? Ti te volnátok magatoknak, ők (a diákok) te volnának maguknak?
Mivel magyarázható az egyes szám második személyű alak terjedése az érvelő szövegekben és iskolai műelemzésekben?
Mindenekelőtt vegyük sorra, milyen szerepekben használjuk indokoltan az egyes szám második személyt! Alkalmazása kézenfekvő, amikor egy konkrét személy célzottan szólít meg egy másikat, például Toldi Miklós a bátyját: „Add ki jussomat, pénzt, paripát, fegyvert!” Az egyes szám második személynek azonban ennél sokkal kiterjedtebb szerepe van a kommunikációban.
A közmondások, bölcs mondások eredetét, a keletkezési szituációját nem ismerjük. Részben emiatt válhattak általános érvényűvé, elszakadva az eredeti beszédhelyzettől: Lassan járj, tovább érsz. Ajándék lónak ne nézd a fogát! Nem mind barátod, aki rád mosolyog.
E megfontolandó igazságoknak, életvezetésre vonatkozó tanácsoknak a megszólítottja csak formálisan a „te”, jelentéstanilag sokkal inkább az „ember”. Érezzük azt is, hogy „a memoriterek segítségével bővül a szókincsed” és az Annak parancsolj, kinek enni adsz közül az utóbbi magvasabb, kristályosabb, ráadásul metaforikusan is értelmezhető: ezért helyénvaló az egyes szám második személy (adott esetben nekem szól a tanács). A fentebb idézett maturanduszoknak viszont nem kampánybeszédet kellett írnia a memoriterek ellen vagy mellett: vagyis a beszédhelyzet nem tette indokolttá az egyes szám második személyű formát.
Sokan panaszkodnak a tegező formák terjedésére: való igaz, hogy ezzel még szélesebbre nőtt az egyes szám második személy kommunikációs köre. Tegeznek a reklámok (Most vásárolj szuper áron!), a használati utasítások (Az inaktiválással elindíthatod a Twitter-fiók végleges törlésének folyamatát), a kommentek, esetenként a kitöltési útmutatók, megrendelőlapok is.
Néhány évtizede szaporodtak meg a „megszólító” filmcímek: Aludj csak, én álmodom, Beszélj hozzá!, Fogd a pénzt, és fuss!, Ne hagyj nyomot!, Te, aki élsz, Tűnj el! – ráadásul valamiért a magyar közönség számára az eredetinél „mozgalmasabb” nyelvi fordulatokat tartalmazó címek készülnek (Home alone, Reszkessetek, betörők!, Nowhere to run, Hiába futsz).
A közösségi oldalakon is roppant népszerűek a bölcsességet vagy álbölcsességet tartalmazó posztok, vicces tanácsok, az „Amikor rájössz…” kezdetű mémek: a legtöbbjük szintén egyes szám második személyű.
Ne csodálkozzunk hát, ha mindezek hatással vannak a fiatalok iskolai kommunikációs kultúrájára. Amikor a tanulók igyekeznek általános érvényű „igazságokat” megfogalmazni – márpedig ha érvelniük kell, erre tesznek kísérletet –, tudat alatt biztosan működnek a közmondások, életbölcsességek jellegzetes felszólító formái – de még ennél is erősebben hatnak a digitális kommunikáció nyelvi formái, fordulatai. Tíz-húsz éve még ekképpen foglalták össze A Hortobágy poétája lényegét: „Aki Magyarországon költő lesz, az kudarcra van ítélve.” A mai fiatal inkább így fogalmaz: „Ha magyar költő vagy, nincs esélyed hírnevet szerezni.” Teljes csokrot is össze tudunk állítani az utóbbi néhány év terméséből:
„Ha megöregszel, már nem kellesz senkinek.” (Villon: A szép fegyverkovácsné…)
„A szülőföldedhez rengeteg emlék köt.” (Petőfi: Az alföld)
„Ha magányos vagy, könnyen esel depresszióba.” (Berzsenyi: A közelítő tél)
„Ha háború van a közeledben, minden átértékelődik.” (Lackfi: Vörösmarty Kijevben)
Nem állíthatjuk, hogy minden esetben erőszakot tesz az ép stílusérzéken az egyes szám második személy ilyetén használata. Ha a diák filozofikus tartalmat, általános érvényű megfigyelést, tapasztalatot fogalmaz meg, akkor az alábbi három forma mindegyike jónak mondható (természetesen a témától, a szövegkörnyezettől, a megadott szövegtípustól függően):
Aki/Ha valaki/Ha az ember vakmerően bízik a sorsában, könnyen pórul járhat.
Ha vakmerően bízunk a sorsunkban, könnyen pórul járhatunk.
Ha vakmerően bízol a sorsodban, könnyen pórul járhatsz.
Sőt a megszólító forma retorikai hatása erősebb, stilisztikailag színesebbé is teheti a fogalmazást. Azonban nem minden esetben válthatók fel egymással a nyelvtani személyek. Egy tanuló ekképp fogalmazta meg véleményét az iskolai egyenruha szükségességét felvető feladatban:
„Ha rád kényszerítik az egyenruhát, beolvadsz a közösségbe. Nem tudsz kitűnni, nem tudod kifejezni az egyéniségedet.”
A tanár reméli, hogy múló nyelvdivatról van szó. Kissé viszket a stílusérzéke: hullámos vonallal aláhúzza a mondatot. Aztán diszkréten a lapszélre ír néhány sor Radnótit, különösen kiemelve a harmadik sort:
Én én vagyok magamnak,
S neked én te vagyok.
S te én vagy magadnak.
Terdikné Takács Szilvia
#nyelvműhely
Nyitókép : Shutterstock
