Új fókuszpontok, új hangsúlyok és új összefüggések
A tárlat az első kiállítás, amely a teljes, lezárt életművet veszi számba, ám újdonsága nem csak ebben rejlik. Deim Réka művészettörténész friss szemmel tekintette át a gazdag művészi hagyatékot, s új megközelítésekre és összefüggésekre helyezte a hangsúlyt, miközben elfeledett vagy eddig be nem mutatott alkotásokat is felvonultatott.
A kiállítás egységei egyszerre nyújtanak utazást térben és időben, és mutatják fel azt a Deim-univerzumot, amely a kezdeti kísérletezések után szervesen és sokoldalúan épült fel, festményekben, plasztikákban, szobrokban. A tárlat megőriz egyfajta linearitást, ám meg is nyitja az utat, kapcsolódási pontokat teremt, összeköti az alkotásokat, melyek kiegészítik és „magyarázzák” egymást, rámutatva az átjárhatóság fontosságára.
A főiskola elvégzése után még különböző hatások látszódnak Deim Pál kísérletező művein, főleg Barcsay Jenőé, majd Vajda Lajosé – idézi fel a kurátor. A hosszú idő után, 1966-ban megrendezett Vajda-kiállítás elementáris erővel hatott Deim művészetére, gondolkodására, szemléletmódjára, s ekkoriban épültek be műveibe szervesen a szentendrei motívumok, illetve ekkor kezdett látványosan játszani a síkokkal és terekkel – hívja fel a figyelmet.
A művészettörténeti konszenzus 1968-ra teszi annak a jellegzetes Deim-stílusnak a kialakulását, amit a Csend-sorozat összegez. Ebben már megjelenik a bábufigura, amely egy emberi sziluettre vagy árnyékra emlékeztet, és később nagyon sokféle formában tér vissza, egy idő után önállósodik, sematikussá válik, és mindvégig művészetének központi motívuma marad.
1968 után Deim művészete kilép a térbe – első ilyen darabja az Ember és ház 1969-ből –, s innentől egyre inkább plasztikában gondolkodik. Reliefeket, kis szobrokat készít, és már a hatvanas évek végén látható, mennyire érdekli őt a térkialakítás problémája, a köztér és a közösségi tér kérdésköre. Az 1970-es évek elején ezt így fogalmazza meg: „Én térben akarok festeni.”
Új aspektusok, újra felfedezhető elemek az életműben
A MűvészetMalom központi terében kaptak helyet Deim legtisztábban geometrikus absztrakt művei. Ahogy Deim Réka fogalmazott: „Be akartam mutatni kiteljesedett geometrikus absztrakcióját, de felhívni arra is a figyelmet, hogy esetében ez a rideg geometria a bábumotívum miatt egy emberközpontú és ezáltal érzelmi dimenziót nyer. Még ezek a nagyon elvont művek is mindig az emberről szólnak.”
Itt kapott helyet a Tájékozódási plasztika című munka is, hiszen a kocka az egyik olyan kompozíciós elem, amely egész életművét végigkíséri különböző formában, s a mostani kiállításban is többször feltűnik. A szobor a kecskeméti zománcművészeti alkotótelepen készült 1976-ban azzal a szándékkal, hogy az épülő lakótelepet élhetőbbé tegyék a művészek munkáival. „Deim egyetlen zománcalkotása nemcsak olyan látványos elem, amely identitást ad egy térnek, hanem egyfajta ellenpólusa is a kicsit életidegen szocialista építészetnek” – emeli ki a művészettörténész.
A kiállításnak szintén ebben a részében találkozhat a közönség a tárlat egyik különlegességével, A beprogramozott című festménnyel, amely több mint 40 év után látható újra.
Megmozduló bábu
Az 1970-es évek jellegzetes geometrikus munkái után a 80-as években fordulat történik Deim művészetében, s egy sokkal oldottabb és organikusabb fázis következik, ami egyrészt festésmódjában látszik, másrészt ekkor mozdul meg a bábualak és jelennek meg a nemi jegyei – magyarázza Deim Réka. Az emberpár korábban is szerepelt művészetében, ám a bábuknak még nem volt kifejezetten nemük, s az életmű logikáján belül az erotikus témájú képek egészen „naturalisztikusan” hatnak – jegyzi meg.
Átjárhatóság és kapcsolódás a művek között
A kurátori koncepció olyan fókuszpontokat is kínál, amelyek eddig kevesebb figyelmet kaptak. Ilyen újdonság például a nagyszámú pályamunkákra fektetett hangsúly. „Deim nagyon sok köztéri pályaművet adott be 1990 előtt, és a katalógushoz végzett kutatás eredményeként láthatóvá vált pályázatok mennyisége mindenkit meglepett” – mondja a művészettörténész, hozzátéve, hogy ez teljesen új aspektusa az életműnek.
A kiállításban önálló rész foglalkozik a köztéri vonatkozású művekkel, mert egész művészi gondolkodásának jelentős aspektusa a tér problematikája, a közösségi tér fontossága – emeli ki a kurátor. Emellett Deim művészetében nagyon fontos az átjárhatóság is, a különböző technikákkal való kísérletezés, ami sokszor hatással volt motívumainak alakulására. A köztéri pályaművek ötletei gyakran csapódtak le festményként vagy szoborként, azaz műalkotásként, illetve műalkotásainak fő motívumai váltak alkalmazott művészeti munkákká, például muráliákká – teszi hozzá.
A tárlatban külön egység mutatja be, miként alakul, absztrahálódik egy konkrét motívum – például egy fa –, s hogyan fogalmazza meg különböző technikákkal ugyanazt a motívumot. „Szerettem volna érzékeltetni az absztrakciós folyamatot, és bemutatni, hogyan jelenik meg egy-egy motívum különböző formában, s hogyan egyszerűsödik, sűrűsödik Deim művészete.”
A kiállítás szintén különleges darabja az alumíniumlemezre nyomtatott Kompozíció murális feladathoz című alkotás 1969-ből, amely fontos hatással bírt művészetére. Ekkor történik ugyanis, hogy a korábbi, a 60-as évekre jellemző festőibb szálkázós motívumai absztraktabbá váltak, éppen emiatt a technikai újítás miatt. A jellegzetes kapszulaformák ennek a technikai szükségszerűségnek köszönhetők.
Tér, köztér, emlékművek
Az emlékmű műfaja, gondolata szinte pályája kezdetétől kezdve foglalkoztatta – mondja Deim Réka. Nem egy konkrét emlékmű, nem egy konkrét esemény vagy történelmi tragédia, hanem az áldozathozatal és a gyász fogalma emlékmű formájában. Számos tervet készített bronzból, krómacélból, fából, sok-sokféle anyagból, közülük most nagyszámú alkotás látható, 1972-től kezdve.
A nyolcvanas évek végén jelenik meg egyik legfontosabb kompozíciója, a Golgota, melynek előzményei között találni az itt kiállított Kőmíves Kelemenné című festményét is – hívja fel a figyelmet, hozzátéve: itt jelenik meg először az oszlopon fekvő alak, illetve az áldozat, a véráldozat fogalomköre. A szobornál és különböző változatainál a korábban statikus bábu megmozdul, megtörik, letérdel.
A Golgota címet viselő 1956-os emlékművet, illetve a Minden értelmetlenül meghalt ember emlékére című szobrot Győrben állították fel, ezek az életművének a legfontosabb kompozíciói, amelyek sokszor visszatérnek, és megjelennek később is, például a Kinyílt tér című festményen.
A tárlatban helyet kapott a 301-es parcella 56-os emlékművére kiírt pályázat terve is, s noha végül nem ez valósult meg, fontosnak tartották bemutatni, hiszen művészi értéke mellett kultúrtörténeti jelentősége is van.
Elmúlás, búcsúzás
A tárlat záróegységében látható Átjáró az egyik utolsó alkotása, és szintén kapcsolódik a térszervezés problémaköréhez – mondja a művészettörténész. Itt már maga a bábu lép ki a kiállítási térbe, egy megtört alak, amely ebben a formában egészen személyessé is teszi a bábuformát, mert Deim Pál ekkor már közel kerül a halál gondolatához, az elmúlással való szembenézéshez.
A földszinti kisteremben Bak Imre, Kolozsvári Mariann, Kovalovszky Márta, Kovács Péter, Farkas Ádám és Bukta Imre idézi meg Deim Pál alakját, mert, mint a kurátor fogalmaz, „az interjúk segítségével szerettem volna megmutatni azt a személyes dimenziót is, amely közelebb viszi a látogatót az emberhez és egyben a korszak megértéséhez, megmutatva például a művészi életút mögötti emberi döntéseket és azokat a célkitűzéseket, amelyeket fontosnak tartott”.
A kiállításhoz a Ferenczy Múzeumi Centrum kiadásában megjelent Deim Pál életmű-katalógusa is, amely eddigi legrészletesebb áttekintését nyújtja munkásságának.
Szentendre ez év őszén nevezte el egyik központi terét Deim Pálról, s a tervek szerint önkormányzati és közösségi támogatással hamarosan a Tájékozódási plasztika köszöntheti a városba érkezőket.
A nyitóképen a Tájékozódási plasztika. Fotók: Deim Balázs
