Páratlan irodalmi szenzáció volt ötven évvel ezelőtt a „kis Hegyet hágék” kötet megjelenése. A 137 archaikus népi imát tartalmazó kaposvári kiadvány nem csupán a tudományos világban kavart igazi tornádót, hanem példátlan országos összefogást eredményezett. Pap, egyetemi hallgató, népművelő és egyszerű újságolvasó is lázasan gyűjtött az idő fenyegető szorításában, hiszen a középkori eredetű szövegek már csak a legidősebbek szájhagyományában éltek.
Erdélyi Zsuzsanna 1969-ben vett magnóra egy szokatlan, ismert folklórműfajba nem sorolható szöveget Somogyban. Ez a néhány perc sorsdöntő volt a gyűjtő számára: innentől lázasan eredt az ismeretlen műfaj nyomába, hiszen jelentős folklórtapasztalata dacára sem tudta a korábban definiált műfajokhoz kötni a különös szöveget. A törékeny kutatónő megszállottan járta a kis falvakat, búcsújáró helyeket a többkilós magnóval, gyakran nyomában a hatóságokkal. Angyali kedvességével megoldotta a nyelvét a mikrofon iránt bizalmatlan öregasszonyoknak, mély hite, derűje és találékonysága segítette át a legabszurdabb helyzeteken is.
Bár mentes volt minden tudományos póztól, intellektuális pátosztól, és soha nem akart maga köré legendát teremteni, Erdélyi Zsuzsanna maga is mítosz lett. Ő volt az imaasszony, Juhász Ferenc gyalogló tündérnek, Lékai bíboros Archaicának nevezte. A kiüresedett kádári világ korlátait robbantotta szét kutatásaival, hiszen az archaikus népi imádságok metafizikai válaszokat kínáltak egy döntően ateista, pragmatikus, racionális környezetben.
De mifélék ezek a szövegek, amelyeket szinte ájultan hallgatott az elsők között beavatott szűk körű értelmiségi társaság? Az eseményen jelen lévő Juhász Ferenc a megilletődöttségtől túláradó szavakban tudta kifejezni az élményt: „…jött a hívás: mennék el meghallgatni néhány magnetofontekercset, hallani valamit, a magnetofon-szalagokról fölzengő csodát, valamit, ami a csoda, mert maga a hulló, kúsza, tétova, aranyszárnyú és vérző szépség, a kegyelem, a szegények, a földet-bolygatók, a földből létet-kivarázsolók, a romlandó húsukkal majd-a földbe-búvók kegyelme. (…) s aligha túlzok, ha mondom, amit hallottunk, az valóban a vérző, aranyló, ősfán-virágzó, csoda-fában aranylángokkal csipkésedő, véres, csillagos csoda volt, s ha szánkat be nem tapasztja átlátszó kezével a tapintat, kilobbantak volna belőle Kazinczy sikolyai.”
Azt, hogy a középkorban gazdag magyar nyelvű himnuszköltészetünk volt, addig csupán az Ómagyar Mária-siralom kiforrott szövegére alapozva lehetett feltételezni, de nagyjából mindenki egyetértett abban, hogy ha létezett is ilyen szöveghagyomány, az már elsüllyedt, feledésbe merült, írásos emlékek híján nem kutatható. És aztán soha nem remélt pompában egy csapásra felragyog a teljes középkori himnuszköltészet! Ezeket a szövegeket nem kódexek őrizték meg, hanem a szóbeli hagyomány, az öregek emlékezete. S csak azért nem tartotta számon a néprajztudomány (csupán szórványos jelenségként, ami már nem él a gyakorlatban), mert ezek részint rejtegetve, csak otthoni, családon belüli imagyakorlatként éltek.
Bár képrendszerük, motívumaik a kereszténységhez kötik őket, nem kanonizált imákról van szó. A bibliai jelenetek a pogány korból öröklődő, mágikus jegyekkel ötvöződnek: a boszorkányhittel, a sámánképzetek egyes motívumaival. Az ártó démonok verbális körbekerítése, megkötözése mellett a bajelhárító erőt növelik a szakrális szimbólumok:
Mert ha megtaláltotlak,
Elvágom a késvel a nyakadon
Agyonütlek a Krisztus feszülettyive’ ámen
Az apokrif bibliai jelenetek (például Jézus szeméről a Szűzanya űzi el a hályogot) analógiaként szolgálnak a megoldandó helyzetre: a szembetegségre való ráolvasás attól működik, hogy Szűz Mária is pontosan ugyanezt a cselekvéssort végezte el:
Maj’ szakasztunk háromféle szép virágot,
Vérrű’ vereset,
Hályogrú’ fehéret,
Termésrű’ temettet.
Számos archaikus ima nem a célzott bajelhárítást szolgálta, hanem mindennapi gyakorlat volt a reggeli-esti imarepertoárban. A papi rosszallás csak a templomokból tudta ezeket kizárni, de a ház négy sarka közül nem. Az imádkozókban nem okozott ambivalenciát a „Szűzmária”, szentkereszt, szentostya szomszédságában szereplő „gonosz igizet” és a „hetvenhétféle pokoleredet”. Sőt, mélyebb emócióval kötődtek ezekhez a házi, mint az egyházi imákhoz: „Amerre mentem, mindig ezt kölött mondani”, „Az én agyamba mindig az forog”.
A 74-es kiadás előszava valódi örömhír (azaz egyfajta „evangélium”) arról, hogy az elveszett magyar középkor megkerült: ilyen lehetett a bibliai tanítványok lelkes örvendezése a feltámadás fölött. Mind a magyar, mind a nemzetközi tudományos világ kétségbe vonhatatlanul elismerte Erdélyi Zsuzsanna kutatásainak fontosságát, és gondolhatnánk, hogy ez megbecsülést hozott a számára. Mégis, gyakran méltatlan beosztásban és fizetéssel végezte a munkáját, kandidátusi értekezését elgáncsolták, gyakran került szembe a világi hatóságokkal is a nemkívánatos téma miatt. Ilyen körülmények között kellett duplán is versenyt futnia az idővel.
Elsőként szó szerint az adatközlők életéért: szóra bírni őket, nehogy a sírba vigyenek egy addig le nem írt fordulatot, motívumot. A gondolat, hogy további imák még lejegyzetlenül hevernek a világban, nyugtalansággal töltötte el: és ment, magával szemben irgalmat nem ismerve.
Másodjára pedig azzal kellett szembenéznie, lesz-e ideje, ereje feldolgozni a felbecsülhetetlen értékű anyagot. Lett. Ószövetségien magas kort ért meg, szinte végig fáradhatatlanul hirdette a maga evangéliumát: kultúrházban, konferenciateremben, iskolában. Amikor már mindenki színes prezentációkkal és egyéb digitális csodákkal jelent meg a konferenciákon, ő hozta kis magnóját a TDK kazettákkal. S mi lélegzet-visszafojtva szívtuk magunkba ezt a darab múltat, amelyet a lejátszott szövegek, maga Zsuzsa néni, de még a lejátszóeszköz is teljes egységében képviselt.
Az archaikus népi imádságok erejét talán már nem abban látjuk, hogy elapasztják a kelést, vagy elűzik a jégesőt (bár ki tudja?), az viszont biztos, aki egyszer a rabjukká válik, soha nem tud szabadulni a hatásuk alól. Ahogy az egyik adatköző fogalmaz: „Béesnek a szüvönkhöz.”
