Megdöbbenve olvastam Deák-Sárosi László a Vasárnap.hu-n publikált írását, amelyben Lázár Ervint, a Magyar Írószövetség örökös tagját olyan alkotónak tünteti fel, aki irodalmi előfutára és szálláscsinálója volt a Meseország mindenkié című kötetnek.
Tézisét már rögtön a címben közli olvasóival, hiszen a Hosszan lopakodó érzékenyítés címet írásának kontextusában hogyan is lehetne másképp értelmezni? Ha azonban kételyeink támadnának, cikkének alcíme végképp eligazít: Az első magyarországi LMBTQ mesekönyv előzményei.
A lead általánosító dohogása után Deák bele is vág elemzésébe, azzal a céllal, hogy meggyőzze olvasóit Lázár Ervin írói munkásságának a gyermeki fejlődésre gyakorolt kártékonyságáról. Attitűdjét jól jellemzi önvallomása:
„Lázár Ervin művei mindig is taszítottak”.
Tulajdonképpen tételmondat ez, amely kibontásához kevés esztétikai érvet, annál több fejlődéslélektani és meseirodalmi félreértést sorakoztat fel, hogy végül a zsurnalizmus alacsony színvonalán olyan feltételezésekre ragadtassa magát, miszerint Lázár Ervin írásművészete egy, a világot átszövő gazdasági háttérhatalom kiszolgálója volna.
Mielőtt bárki is egy újabb performansz keretében mulcsot készítene Lázár Ervin köteteiből, a teljesség igénye nélkül szeretnék reflektálni Deák-Sárosi írására, mely hemzseg a féligazságoktól, és éppen ezért káros és veszélyes.
A Hétfejű tündért emlegetve a szerző figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy míg az európai és magyar népmesékre valóban igaz (de nem kizárólagosan), hogy a jó és a rossz különválik, és a jó győz, az archaikus mesevilág darabjai (távolkeleti mesék, Aesopus stb.) jellemzően nem a jó győzelmével zárulnak, hanem tanulságtétellel. A legnagyobb műmese szerzők alkotásaira (pl. Andersen) különösen nem a boldog vég a jellemző, hanem a dráma és az abból eredő konklúzió. A mesék célközönsége nem egységes, hiszen függ a kultúrától, a befogadók személyétől, így azok életkorától is.
Lázár Ervin történetei nem didaktikus, kisgyermekeknek szóló mesék, hanem a meseirodalom azon darabjaihoz sorolhatóak, amelyek kifejezetten filozófiai tartalmakat rejtenek magukban, s ezek kibontása a mese eszközeivel történik; éppen ezért többgenerációs (mellesleg több egymást követő generációt is megélt) mesékként olvashatóak. Mindebből is kitűnik, hogy Jean Piaget-re hivatkozni teljesen irreleváns, ha viszont Deák-Sárosi megteszi, jó volna
„csak pontosan, szépen”.
Nem arról van szó ugyanis, hogy egy 3 éves kisgyerek képtelen befogadni az őt ért ingert (esetünkben mesét), hanem arról, hogy másképp dolgozza fel, mint egy 7 vagy 12 éves. Deák Piaget-ből levont konklúziója, miszerint „a gyermek 7 éves koráig nem képes absztrakciókra, elvonatkoztatásokra, bonyolult fogalmi társításokra. Épp ezért van az, hogy eddig a korig kell megalapozni a stabil értékrendjét”, teljes pontatlanság és demagógia, mert tudvalevő, hogy a kisgyermek is absztrahál, csak épp életkorának megfelelő módon.
Egy 3 éves gyermek, mesét hallgatva, az akkomodáció segítségével fogadja be a világképébe nem illő elemeket, egy saját, számára értelmezhető képpé alakítva át.
Erre kézenfekvő irodalmi például szolgálnak a különféle kisgyermeki verssorértelmezések is, így a
„szárnyat igéz a malacra” = Szárnyati Géza vagy „ég a házad ideki” = Ég a házad, Dideki.
Másfelől az elmondottakból egyáltalán nem következik az, hogy az értékrendet 7 éves korig kell megalapozni. Hiszen az már a prenatális kortól elinduló és permanens folyamat, valamint nem kizárólag a mese eszközével történik.
A Hétfejű tündér öncélúságát magyarázva Deák-Sárosi nagyon téved. Hiszen Lázár Ervin meséiben a látszólag össze nem illő társítások, a tudatosan használt játékos ambivalencia megjelenítése funkcióval bír. Ha öncélúságról beszélünk, akkor Lázár Ervin munkásságát egy platformra hozni az LMBTQ kritikájával inkább tűnik számomra öncélúnak.
Szomorú, hogy a „kultúrharc” mámorában ilyen alacsony színvonalon jutottunk el irodalmi értékeink rombolásáig. Attól tartok, ha nem figyelünk, egyesek levágják a tündér hetedik fejét is, pedig a mese vége így szól:
„Mert egy bolond levágta a hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
És szeretettel”.
A szerző Erős Kinga József Attila-díjas irodalomkritikus, a Magyar Írószövetség elnöke.
Az eredeti cikk a mandiner.hu-n jelent meg 2020. október 13-án.
A nyitóképen Kovács Marcell illusztrációja a meséhez. Forrás: mek.oszk.hu
