A Színház folyóirat kuratóriumának elnöke bevezetőjében hangsúlyozta: a kérdés évezredek óta foglalkoztatja a színházi szerzőket, már az antik drámákban – például Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszában – is megjelenik.

Szabó-Székely Ármin dramaturg elmondta: amikor a Színművészetire járt, a Proton Színház Frankenstein-terve volt az első előadás, amelyben igazán arcon csapta az erőszak. Tarantino a filmjeivel a legkommerszebb módon, széles rétegek számára helyezte „új polcra” a vásznon látható erőszakot.

„Michael Haneke filmjei közelebb állnak hozzám; ezeket távolságtartó, hideg szemlélődés jellemzi az erőszakkal szemben.”

Péterfy Borbála színművész az erőszakkal kapcsolatos meghatározó színházi élményeként említette Mundruczó Kornél rendezését, A jég című előadást.

Jelenet A jég című előadásból
Fotó: Nemzeti Színház/Gordon Eszter

„Ebben egy érdekes kísérletbe kerültünk Rába Rolanddal. Mundruczó Kornél – mint alapvetően filmes szakember – megszokta, hogy ami egyszer megvan, az sikerült. A színházban viszont az jelentette a feladatot, hogy

miként tudjuk az adott megoldást élesen, de igaz módon, estéről estére reprodukálni.

Az egyik jelenetben Roland tényleg elvert, ez minden szempontból furcsa élmény volt. A társulat tagjai akkora bizalommal voltak egymás iránt, hogy színészileg bármit megtehettünk: Kornél lefektette az alapokat. A mai napig példátlan ez a bátorság a magyar színpadon.

A másik ilyen élményem a nemrég bemutatott Apád előtt ne vetkőzz, ahol kizárólag elmeséljük a borzalmakat, és mégis működik. Nagyon az enyém volt ez a produkció. Péterfy-Novák Éva a sógornőm, és megkeresett a könyv megjelenése után, hogy ezt is – ahogyan Tenki Réka az Egyasszonyt – csináljuk meg színpadon.

Pataki Ferenc és Péterfy Bori az Apád előtt ne vetkőzz című előadásban
Fotó forrása: Orlai Produkció

Tasnádi István gondozta a szöveget, és végül azt mondta: nem tudja elengedni, ezért ő rendezi meg az előadást. Ez nagyon jót tett a produkciónak, fantasztikus érzékenységgel állt a dologhoz. Én már az olvasópróbára kész ajánlattal mentem, annyira átszűrtem addigra magamon az anyagot, és ez szerencsére találkozott Tasnádi István ízlésével, véleményével. Csodálatos ajándék, ha egy színész azt csinálhatja, amit szeretne.”

Szabó-Székely Ármin saját munkái közül a Vígszínház Házi Színpadán 2014-ben bemutatott, Asszony a fronton című előadást említette, amelyet Székely Kriszta rendezett.

„Fontos gesztus volt, amikor Polcz Alaine megjelentette a második világháborúban vele megesett történeteket, a megrázó leírását annak, ahogyan katonák erőszakot tettek rajta. Az előadás annak a megoldását kereste, hogy a memoárszöveget miként lehet színpadon megmozgatni három női és két férfi színésszel. Az erőszakkal kapcsolatos szöveg úgy működött legerősebben, hogy

nem mutattuk meg az erőszakot: a három színésznő a falnak támaszkodva mesélte el a részeket.”
Asszony a fronton
Fotó: Puskel Zsolt

Péterfy Bori megjegyezte: a pedofíliáról – amiről az Apád előtt ne vetkőzz szól – keveset tudunk, míg az erőszakról sok filmet, előadást ismerünk.

„Éva hat interjút készített, amelyek alapján megírta ezt a regényt.

Hátborzongató a gondolat, hogy az elmondott események megtörténtek.

Más típusú bántalmazásról szóló anyagnál a részletes elbeszélésnek nem biztos, hogy ekkora ereje van, hiszen az erőszakról általában sokat tudunk, erre a pokolra viszont gondolni sem akarunk.”

Wéber Kata hozzátette: neki is elsősorban filmek jutnak eszébe.

„Érdekes, hogy a Buñuel-filmek számomra sokszor erőszakosabbak, mint a kortárs alkotók munkái. Sok ilyen témájú előadást készítettünk Mundruczó Kornéllal, például az Ármin által is említett Frankenstein-tervet. Ilyenkor az ember  alkotóként is megpróbálja meghatározni a viszonyát ehhez – és éppen ez a viszony érdekes.

Szerintem

közmegegyezés kérdése, hogyan mutatjuk meg az erőszakot.

Például a Szégyenben megjelenik a nemi erőszak, nem csak beszélünk róla, és ott feszül a kérdés – az alkotók és a nézők számára is –, hogy most határátlépés történik-e.

Érdekesek voltak a külföldi előadások tapasztalatai. A Nehéz Istennek lenniben azon, amikor elásnak, majd utána felkelek, és táncolva énekelek, Portugáliában röhögtek. De amikor Szarajevóban játszottuk a délszláv háború után tizenévvel, fagyos csend volt. Valószínűleg azért, mert közel volt a traumatikus élmény, ami  ezt a határátlépési pontot máshová helyezte.”

Elsősorban az anyagon és az alkotón múlik, hogy az erőszaknak milyen ábrázolását választja; kevésbé fontos, hogy melyik színházban kerül színre az előadás – jegyezte meg Szabó-Székely Ármin.

„Amikor ezen a felvetésen gondolkodtam, az erőszakon kívül azonnal felmerült a szexualitás filmes és színházi ábrázolása is, valamint a halálé. Ezek mindegyike esetén kardinális kérdés, hogy vajon miként lehet hiteles. Realista módon ábrázoljuk, vagy stilizált elemekkel, és bízunk a nézőben, hogy érti, átéli. Az olyan rendező, akit izgat az illúziókeltés, a realitással való viszony, valószínűleg nem a konvencionális színrevitelt választja.”

Péterfy Borbála hozzátette: „Szerintem az az érdekes, ami nem a közmegegyezés szerint történik.

Az egyetlen szempont, hogy hasson.

Minél meglepőbb, annál jobb.” Arról is beszélt, hogy miután szült, nem tudta visszavenni a szerepét A jégben, mert „azt éreztem, hogy képtelen vagyok előhívni magamból ezt a poklot estétől estére”.

A fogadtatásra példaként a Krétakör határokat feszegető, sok erőszakot tartalmazó előadását, a W- munkáscirkuszt említette. „Amikor Bánki Gergő itatta Nagy Zsoltot végtelen mennyiségű vízzel, az olasz közönségből néhányan ’basta’ felkiáltással távoztak a nézőtérről. De szerintem érdemes kockáztatni.”

Wéber Kata hangsúlyozta: közmegegyezés alatt nem elsősorban a társadalmi vagy a közönséggel való egyezést értette, hanem az alkotói csoporton belül létrejövő megállapodást.

„A Proton Színházban

szerettük volna átharapni a vasat, és provokálni a nézőket.

Ebben semmi szégyellni valót nem találtunk. Kérdés, hogy valóban akkor a legerősebb-e egy ilyen történet, ha hiperrealista módon megmutatjuk a dolgokat. A legutóbbi előadásaimban eltávolodtam ettől, mert érdekes módon az én személyes részvételemben elkezdtem egyfajta infantilitást érezni, és a puszta provokáció önmagában már nem érdekes. Amikor az ember a létezését akarja megfogalmazni egy performanszban, annak ereje lesz, valódi, élő pillanat jön létre. De ha ez kimegy alóla, akkor nincs értelme.”

Szabó-Székely Ármin szerint a színház – még ha igazi pofonok vannak is egy-egy előadásban – csak kokettál azzal, hogy úgy tesz, mintha az erőszak megtörténne, de valójában nem történik meg. Ennek az ambivalenciája mozgatja a nézőt; eldöntheti, hogy neki mi fér bele. „Az ilyen típusú színpadi akciók a nézőkkel is kialakítanak valamiféle viszonyt, vagy a nézőknek kell kialakítaniuk valamilyen viszonyt a látott erőszakkal.”

Wéber Kata megemlítette, hogy amikor a Nehéz istennek lennit készítették, százoldalnyi, emberkereskedelemről szóló dokumentumot olvastak végig. A leírtak brutalitása többszöröse volt annak, amit megmutattak a színpadon.

„Amikor azt mondták, »ez mennyire brutális«, mindig ezekre a dokumentumokra gondoltam. Vannak nézők, akik nem akarnak találkozni ezzel. De van, aki nem tényeket akar olvasni, hanem közösségben látni, megélni a valóságot.”

Szabó-Székely Ármin szerint

a színházban sokkal erősebben jelen van a közösségi létezés tükre, amely felnagyítja az esetleges kellemetlen érzéseket.

„Mindannyian többnyire olyan színházakban dolgoztunk, ahol a nézők piszkálása, a társadalmi történésekre reflektálás fontos  volt, és egyáltalán nem a szórakoztatás volt a cél” – jegyezte meg Péterfy Borbála. „A Feketeország egyik jelenetében Sárosdi Lilla a férfi színészeket alázta, ami sokaknál kiverte a biztosítékot. Ha valamit nem bír tovább nézni, akkor  érdemes a nézőnek elgondolkodnia azon, ,,hogy azzal a kérdéssel neki milyen dolga van.”

Tompa Andrea felvetette a romanticizált erőszak kérdését, amelyről Szabó-Székely Árminnak Molnár Ferenc Liliomja jutott eszébe.

„Amikor a halott Liliom visszatérő szelleme felpofozza a gyermekét, Julika azt mondja: ha valaki olyan üt meg, aki szeret, akkor azt nem is érzed. Ez is jól mutatja, hogy minden korszak másként áll az erőszak kérdéséhez.”

„Ha ezekről a témákról egy előadás nem állít semmit, az középszerűséget rejt magában. A színház csak arról szólhat érvényesen, ami van, és akkor viszont állítania kell róla valamit” – hangsúlyozta Péterfy Borbála.

Wéber Kata arról beszélt, hogy a borzasztó hírek világában más lett az ingerküszöbünk. „Hol van a feloldhatatlan konfliktus? Engem most inkább az egyén és a közösség közti helyzetek érdekelnek.”

Manapság a koronavírustól függetlenül is nagy mértékű szorongattatás van jelen az emberek és a társadalmak számára, ezért az egyéni, emberi történetek talán kevésbé érdekesek. Ráadásul

annyi borzalmat nem is tudsz befogadni, amennyit egyetlen nap alatt látsz a Facebookon

– tette hozzá Péterfy Borbála.

Nyitókép: Jelenet a Szégyen című előadásból. Fotó forrása: Proton Színház