A Rippl-Rónai és a fiatalok szoros értelemben nem mester és tanítványai munkáit állítja ki, bár tanúskodik Rippl-Rónai tekintélyéről. A „fiatalok” nem csak a „balatoni/kőröshegyi négyek”, azaz Boromisza Tibor, Kádár Géza, Némethy Miklós és Unghváry Sándor, akik 1908-as fellépéséről és Rippl-Rónaihoz való viszonyáról az új kiállítás hangsúlyosan megemlékezik: a Vaszary Képtárban több más, a régióhoz kötődő alkotó képeit is megismerhetjük. És végül: noha a kurátorok valamiféle rekonstrukcióra tesznek kísérletet, egy 1908-as kaposvári kiállítást próbálnak „megismételni”, ez a mai kiállítás természetesen nem azonos azzal az egykorival, hanem annak „kreatív feltámasztása”, összképének megidézése.

Hogy igazán értékeljük és megértsük, ahhoz arra van szükség (nekem legalábbis erre kellett törekednem), hogy minden leegyszerűsítéstől óvakodjunk, és elfogadjuk: a festők közötti kapcsolatok, az őket ért hatások sokrétűek.

Elképzelhető például, hogy egyszer az egyikük befolyásolja jobban a másikat, máskor a másik, mint a kurátor Géger Melindának a katalógusban olvasható tanulmányából Kunffy Lajosról és Rippl-Rónairól kiderül. Szóval „minden kicsit másképp volt”, és minden kép magáért beszél, magát adja (vagy nem adja) el, még így, több mint száz évvel később is. Nem az a helyzet – aminek talán sokkal jobban örülnénk –, hogy minden további nélkül az egyik oldalra csoportosíthatjuk a „maradiakat”, a régihez körömszakadtáig ragaszkodókat, a másikra pedig a „moderneket”, az újat bátran választókat.

Keserü Katalin a kiállítást megnyitó, elemző előadásának kezdetén rámutat a mögötte látható festményre, Boromisza Tibor Tavaszi fények című munkájára, és felhívja a figyelmet foltjainak erejére, zsenialitására. „A fa és az árnyéka külön-külön létezők, és itt minden él” – hangsúlyozza.

Keserü Katalin

Jurecskó László, a másik kurátor katalógusbeli tanulmányában ez olvasható a festményről: „Nagy találmánya Boromiszának, hogy a fehér virágok és az ágak, levelek közti szabad területen átsütő napfény szintén fehérben jelenik meg a ház falán. Így ez a két motívum szimbiózisban van, felelgetnek egymásnak.” És ennek messzire ható, metafizikai jellegű üzenete van: a fa és árnyékának hiánya egyaránt létezők, méghozzá azonos rangúak. A művésznek az a dolga-gondja – folytatja Keserü –, hogy valami a világhoz hasonlóan élőt állítson elő.

A balatoni festőkolónia 1907-es balatonföldvári és keszthelyi, majd a somogyi alkotók 1908-as kaposvári karácsonyi jótékonysági kiállítása azért is fontos volt, mert felhívta a figyelmet a vidék jelentőségére. Arra, hogy nem csak, sőt nem is elsősorban Budapesten és a nagyvárosokban születnek jelentős művek, és ez – mint Géger Melinda tanulmányában olvashatjuk – összefüggött Kaposvár polgárosodásával. Magyarország Szent István és falunként építendő tíz temploma óta a vidék országa volt, a műveltség vidéken alakult ki és koncentrálódott.

Az 1908-as kiállításról egy kortárs újságíró a festményekből áradó életkedvet, örömöt, az őstermészet, a falu, a táj és az emberek ábrázolását hangsúlyozva írt.

A kor művészeit a világból való kivonulás, az egyszerű élet vágya jellemzi.

A kőröshegyiek legfőbb sajátossága a szembenézeti, portrészerű ábrázolás, akkor is, ha kertről, épületről van szó, nem csak ha emberről. Tiszták, intenzívek a színeik, az alapszínekkel dolgoznak, és a szemmel nem látható lényeghez közelítés szándéka tükröződik a munkáikon. Nem a felületi látvány visszaadására törekednek! Minden képben benne van az alkotó teljes személyisége. Ezek a művek figyelmes szemlélődésre hívnak, hogy amiként ők élők, és még az általuk ábrázolt tárgyak is élőlények, a szemlélőikben is valami élő szülessen általuk.

*

A nyitóbeszédek után mindenki a képekre veti magát, és azonnal szembesülünk a kiállítás zavarba ejtő színességével; mind az ábrázolt témákat, mind az ábrázolásmódjukat illetően. Én Rippl-Rónai Fésülködő nő és Akt teraszon című, egymás mellett kifüggesztett festményei előtt állok meg először hosszabban. Az esetükben érzésem szerint le sem tagadható a francia hatás: ezek az aktok és a levegőjük szerintem nem magyar, a terasz mögötti ég és víz a tengert idézi, „bretagne-i” karakterű.

Akt teraszon

A Fésülködő nő pedig minden nyílt utalás hiánya ellenére is sűrű nőiségtől fülledtnek tűnik, még Toulouse-Lautrec is eszembe jutott róla.

Kádár Géza Szénagyűjtőkjének erdős domboldala szinte leugrik a képről, annyira elevenek, csillogóak a színei. Nagybányai parkban (Nyáron az erdőben) című alkotásának két előtérben álló fájával hasonló a helyzet. Ezek nem fák ábrázolásának, hanem – Keserü Katalin lényeglátóan hívta fel erre a figyelmünket – önálló létezőknek tűnnek.

Alaposan meglep Unghváry Sándor A tavasz allegóriája című, a mezőnybe a legkevésbé sem illeszkedő festménye, mivel nőalakja képzelt, afféle zöld istennő, ám közben nem is lehetne valóságosabb. Sőt majdnem ijesztő, fantasyfilmbe illő, ahogyan a sűrű erdő háttere előtt váratlanul, néma árnyként megjelenik.

Unghváry Legeltetés a napsütésben című képéből számomra árad a humor, a „legeltető” alak ugyanis a semmittevés művészeként hever az árnyékban, és láthatóan élvezi is a kemény munkát.

Kunffy képei közül jó párnak lettem lelkes híve: ilyen például a Somogytúri lányok vasárnapi beszélgetésben, ez a részletező és szinte megszólaló mű. A jobb oldali, szemből látható lány aggodalmas arca, az egész jelenet intenzitása furfangos festőnek mutatja Kunffyt, hiszen azonnal képes elérni, hogy az inkriminált beszélgetés témáját kezdjük feszegetni, és elcsodálkozzunk, hogy ezeknek a lányoknak valami ennyire súlyos, homlokot felhőző gonddal kell foglalkozniuk.

Somogytúri lányok vasárnapi beszélgetésben

Megkapó a gyengédségük Kunffy feleségéről és fiáról készült két képének, és egészen bámulatos, ahogyan az egységüket, összetartozásukat érzékeltetik. Szinte mintha ugyanannak a létnek csupán két különböző mozzanata lenne anya és fia. Aratóünnep című munkája a megállított idő erőteljes példája: ott áll az egész falu, és Kunffy képes elhitetni, hogy senki sem hiányzik, s hogy most és mindörökké ott fognak állni mindannyian.

Ezeken túl Boromisza Tibor lila fáira (Kőröshegyi főutca) hívnám fel a figyelmet, és hát persze Rippl-Rónai absztrakt felé elmozduló, nagy foltokból építkező, „kukoricás” képeire: Tavaszi munkák, Mezei munka (Gyűjtik a szénát kaposi kertemben), A szobában (Lazarine és Anella).

*

A sietős tárlatséta után visszaviharzok a nyitóünnepség helyszínére, ahol éppen mostra beszéltünk meg interjút Géger Melindával. Először arról kérdezem, hogy mit jelent (egyáltalán hogyan lehetséges) egy több mint száz évvel ezelőtti kiállítást „megismételni”. Ez annál is nehezebb, válaszolja, hogy nem tudjuk, egész pontosan mely képeket állították ki annak idején. Bizonyos képekről igen, míg másokról feltételezhető, de a pontos megismétlés lehetetlen. Emiatt csak az egykori esemény szellemének megidézésére volt esély, erre viszont nagy gondossággal törekedtek.

A kiállítás ötletét az a tény szülte, hogy míg Rippl-Rónai neve fennmaradt, az egykori fiataloké, a kőröshegyi kolónia négy alkotójáé elfelejtődött. De esetünkben nem csak róluk van szó: nemcsak ők és Rippl-Rónai szerepelnek a kiállításon, hanem az abban az időben alkotó, hozzájuk így-úgy kapcsolódó más, szintén környékbeli alkotók is, a hagyományos szemléletet, a Műcsarnok festői nyelvét, a plen airt és a naturalizmust képviselők, szemben a franciás ihletettségűekkel, a Vadak hatása alatt állókkal, a nagybányaiakkal. Az 1908-as kiállításon a két tábor találkozására került sor, és ez éles találkozás volt. Galimberti Sándor 1909-es cikkében nyilvánossá tette és kiélezte ezt az ellentétet, a hagyomány alkotóit piszmogónak minősítve. Az idő tájt Kunffy képeit falta a közvélemény, akire naturalista aprólékosság volt jellemző.

Rákérdezek Rippl-Rónai és a fiatalok kapcsolatára is. Arra, hogy ez mennyiben volt mester és tanítványok viszonya, és a hatásra, amelyet Rippl-Rónai a többiekre gyakorolt. A figyelmük kölcsönös volt, válaszolja a kurátor. Rippl-Rónai is felfigyelt rájuk, mert észrevette, hogy tőle függetlenül ugyanazzal kísérleteznek. Nem volt a mesterük, de erkölcsi-művészi tekintélynek számított, és a pártfogása sokat jelentett. Galimbertit szinte tanítványának tekinthetjük, de a többiek művészi problémái is hasonlók voltak. Nem Rippl-Rónai „másolásával” foglalkoztak; a „dekoratív sík” és a tiszta színek tőle függetlenül volt a jellemzőjük.

*

Kiszaladok egy bankautomatához, hogy megvehessem a még nyomdameleg katalógust. Visszafelé tartva a múzeum dolgozóinak beszélgető csoportjába botlom, és a tőlük kapott információ alapján visszatérek a képtárba, hogy orvosoljak egy igazságtalanságot. Az ünnepség utolsó percében ugyanis nagy tapsot kapott a munkatársuk, Mester Anna, a nevét mégsem találom a katalógusban. Ezért most személyesen kérdezek rá a kiállítás elkészültében játszott szerepére.

Ő volt az, meséli, aki nyolc múzeumból és 21 gyűjtőtől, Budapestről, Debrecenből, Kaposvárról, Mosonmagyaróvárról, Salgótarjánból, Szegedről, Szentendréről és Székesfehérvárról kölcsönkérte, majd a városba, a képtárba hozta a 86 festményt. Kedvenceiként Kunffy alkotásait nevezi meg (nocsak!), az alkotó személyisége, családcentrikussága, felesége és fia iránti gyengéd érzelmei miatt. Mivel ily módon „bűntársak” lettünk, rákérdezek, hogy nem kerültünk-e a rossz oldalra, a maradiak táborába. Kunffy azért napfényesebb, mint az akadémiai stílus képviselői voltak, válaszolja.

A tárlatról a fotókat Horváth Fanni (Kaposvármost) készítette.