Keresve sem találhattak volna alkalmasabb helyszínt a Nagyvárosi ikonok című táncjáték számára, mint a sok évtizede elhagyott és kiürített, templomként már a II. világháború óta nem használt Ferenchalmi Szűz Mária-kápolnát a Budakeszi úton, amelybe annak idején még Sissi is járt misére. Ma viszont megtalálni is nehéz, és amikor dzsungeles kertjébe belép az ember, kísértetkastélyok levegője csapja meg. A sejtelmes hangulatot tovább erősíti, hogy a bejárat előtt álló hölgy (mint később kiderül, a rendező), miután merített papírra kézzel írt, egyedileg illusztrált színlapot nyújt át, megkér, hogy egyelőre ne lépjünk a kápolnába. Mit történhet ott olyan titkos? – gondolkodom el, és rá is kérdezek, de csak sejtelmes nevetés a válasz. Nem csoda, hiszen angyalok készülődnek odabent. (Érdemes lenne látni a délutáni, Három Szerb kávéházbeli előadást is a Belvárosban, hogy megtudjuk, mi az, amit az előadáshoz a hely szelleme ad hozzá itt, de amit a kápolnában nem sokkal később látok, csupa erő és titok.)

A szőnyegen két nőalak hever kék nadrágban, fehér felsőben, egymáshoz egész közel, T alakban. Alszanak vagy eszméletlenek, és amikor felébrednek, nagyon nem tudják, hol vannak. Értetlenül nézegetik, emelgetik a karjukat, szaladnak erre-arra. Fehérre festett szemhéjuk jelzi, hogy „idegenek”, égi lények. közben Izsó Zita versének ezt a részletét olvashatjuk a falra kivetítve: „Ha madárfiókát látunk a földön, nem nyúlunk hozzá, / s akkor sem, ha fejletlen, átlátszó bőrű angyalt találunk, / nem fogdossuk össze, / mert ha megérzi rajta a szagunkat az isten, / már nem fogja visszafogadni, / és le kell élnie itt egy egész életet.”

Ennek nyomán hirtelen világossá válik, miféle börtönként értelmezendő ez a kápolna most.

A következő vers Pilinszkytől van, aki a csirkemotívumot hozza be az előadásba. „Emlékszel még? Először volt a szél; aztán a föld; aztán a ketrec. Tűz és ganaj. És néhanap pár szárnycsapás, pár üres reflex.” Az egyik angyal megpróbálja leesett szárnyát visszaerősíteni a hátára, de az újra meg újra leesik (utólag tudom meg, hogy ebben a jelenetben csirkeszárnyakat használtak, és ettől visszamenőleg még borzongatóbb az egész). Jól választottak hozzá verset, mivel itt Pilinszky is valamilyen lefokozott létezésről beszél.

A madár, amely repülni született, ketrecben raboskodik, és már csak „üres reflex”, amikor megrebbenti a szárnyát.

A megelőző sorok egyikében pedig a kerubokhoz (az Istenhez legközelebb levő angyalokhoz) hasonlítja a költő a rab madarakat. A lehető legszomorúbb változás, hogy nemcsak repülniük nem szabad, hanem még ketrecbe is zárták őket. Megrendítő, ahogyan itt és most ezek az égi lények minden erejüket latba vetve megpróbálnak szárny nélkül is repülni. Fel-felugranak, kétségbeesetten erőlködnek, és az egyikük már zihál a végén, ami részben a kimerültségének, részben annak a jele, hogy belátta: a helyzet reménytelen.

„A SZENT FÉLVÁLLRÓL VESZI A KERESZTJÉT / ÍGY A MÁSIKON IS VIHET EGYET MÉG” –

olvassuk Röhrig Géza versének falra vetített részletét, miközben az egyik angyal – gondolom, kétségbeesésében – lefekszik és magzatpózba gömbölyödik. A másik azonban nem hagyja: megpróbálja felállítani. Aztán hol az egyikük segítene a másiknak, hol fordítva. Szívszorító látni, ahogyan a két gyenge megpróbál együtt erős lenni, aztán együtt, egymáshoz simulva megpihen. Újabb Röhrig-vers: „Kopog a menny megfagyott / kettérepedt angyalok / kilopták a szemüket / üres karóraüveg / szárnyuk is elmosódott / két büdös felmosórongy / a tél páncéltermében.” Számomra ez is a kifosztottságról, tönkrementségről, az angyallét csúf végéről szól.

Aztán újra Pilinszky következik, részlet a darab címadó verséből, a Nagyvárosi ikonokból: „Lakhatatlan, kiáltják, lakhatatlan!” Ahol most vannak, az angyalok számára idegen hely, és el sem tudják képzelni, hogyan élhetnének itt. Fáznak (a kápolnában csakugyan hideg van!), dörzsölgetik karjukat, aztán hadonászni kezdenek; az egyikük úgy, mintha legyet akarna fogni. Röhrig-vers értelmezi az eseményeket: „Lét s nemlét közt a pelyvát kihányom / verset ejt velem Isten a világon / oly sós a könnyem hogy járni tudnék rajta (…) szolgádnak ha végül arra vinne útja / színed előtt Atyám homlokig borulna / homlokig borulna s hebegve megköszönné / hogy elhányt rágókból de összeállt göncöllé.” Ez valamiféle összegzésnek tűnik az isteni akaratnak a teremtményekre általában vonatkozó titokzatosságáról. A versben arról is szó esik, hogy a jámbor hívek szerint egyenesen isteni kegy a megpróbáltatás: Isten azt bántja, teszi próbára, akit szeret (?).

Ezután a darab nagy meglepetése következik: az angyalok megszólalnak.

Először csak halkan, bizonytalanul, de aztán egyre jobban ráéreznek a beszéd ízére. Fantasztikus, egyszerre könnyed és – a szó szoros értelmében is – utánozhatatlanul mély verset mondanak, csak nem értem, hogy jön ez ide: „A bálna vándorol / sötét vizekbe tart / magában énekel / ha távol már a part (…) miről is énekel / egyáltalán kinek / viszik a bálnadalt / a mélyhideg vizek (…) a bálna szomorú / tömör mint önmaga / testével egy anyag / a bálna bánata // hajóról nézik őt / halbőrén mennyi heg / a bálna énekét / senki se fejti meg.” (Tóth Krisztina: Bálnadal) Ezt a verset tanulgatják az angyalok, aztán visszafekszenek a darab nyitó pozíciójába, és véget ér a Nagyvárosi ikonok.

De amit leírtam, nem a teljes igazság, mert közben végig szólt a látottakhoz képest mennyei harmóniát közvetítő reneszánsz fúvósmuzsika a Hangzó Konzort (Miklós Gabriella, Skrionya Réka, Sánta Zsófia, Hofbauer Virág) előadásában. Ez az a biztos alap, amelyre az egész előadás épül, bizonyos pontokon pedig, mint a filmekben, a zene egy-egy effekttel kommentálja a történteket. Összességében azonban számomra talányos, hogy a földre szakadtság riadalmáról szóló darab és az öröklét változatlan rendjét képviselő zene társítását mi indokolja. Mintha az angyalok bosszantása lenne a cél.

Jólesik még ülni egy kicsit, sőt folytatásnak is örülnénk (titkon kicsit várjuk is), de Molnár Flóra rendező megköszöni, hogy jöttünk, és elbúcsúzik. Azazhogy csak búcsúzna, ami engem illet, mert tele vagyok kérdésekkel. A De Profundis Társulat nemrégiben alakult, mondja el. Czvikli Fanni a koreográfusa, Jankovics Kata és Szegezdi Anna a színészei, Toldi Flóra a jelmeztervezője, ő a rendezője. Többen közülük Marosvásárhelyen folytatnak művészeti tanulmányokat. A Hangzó Konzorttal múlt évben, a Bujtor István fesztiválon találkoztak, és elhatározták, hogy együtt fognak működni. Az alapötlet a Berlin fölött az ég című filmből jött: a darab a nagyvárosi lét és a szakralitás, a transzcendens viszonyát járja körül.

Nagy kérdésemre, hogy a bálna hogyan keveredett az egészbe, azt válaszolja, hogy az angyalok emberi szocializációjának fontos eszköze a beszédtanulás, és ehhez ideálisnak találták a gyerekmondókaszerű verset. És hát a bálna nagy magánya sem idegen az angyalok magányosságának motívumától.

Megtudom azt is, hogy az egyedi színlapokkal a természetesség, a természetvédelem mellett állnak ki, a csirkeszárnyakkal pedig a nagyüzemi csirketartással és általában a tömegtermeléssel szembeni tiltakozásukat fejezik ki. Azt hiszem, aki így gondolkodik, annak szinte adja magát, hogy idegennek érezze magát a tömegtermelés által meghatározott, azt természetesnek tekintő világban, és a létezés tisztább, igazabb, angyalibb szféráit keresi. Amelyek ezen a napon egy elhagyatott kápolnában találtak menedéket.

Fotó: Farkasdy András