Ezek a mai fiatalok – A IV. Nextfesztről

Idén negyedik alkalommal rendezte meg a Trafó a Nextfeszt minifesztivált. A március 1. és 4. között zajló események koprodukciós partnerei a Freeszfe, a SÍN Kulturális Központ, a Műhely Alapítvány, a Metropolitan Egyetem és az ELTE filmszakja voltak. A bemutatkozó fiatal színházi és filmes alkotók hozzájuk kötődtek, ennek megfelelően a válogatás sem feltétlenül tekinthető reprezentatívnak. A filmeket kihagytam, nem láttam mindegyik színházi előadást, némelyekről pedig korábbi élményeim vannak, de úgy érzem, így is markánsan kirajzolható egy kép arról, mi a pálya elején állók létélménye, hogyan gondolkodnak és milyen színházi nyelven beszélnek a világról és benne saját magukról.

Ehhez Az üvegbura (Freeszfe) kivételével saját történeteket használtak. A Dioráma magyarokkal (Dioráma csoport) papírzászló-színezéssel, pálinkázással, lakodalmi vonatozással szabadította fel a boldog (?) magyarságtudatot. A Nagymamával álmodtam (Göndör László és Katona Éva) a legszebb előadás arról, hogyan talál egymásra egy unoka és egy nagymama, és miközben minden direkt eszközt elvet, mégis nagyon pontosan megfogalmazza, mit jelentett itt élni és túlélni a 20. században.

A szintén egy nagymama nevéről címet kapott László Károlyné (Juhász Adél) sámán- és dervistánchoz hasonlítítható szólója olyan, mintha az előadó valamiféle átszármaztatott képességek révén kapcsolatot teremtene a közönség és a túlvilági nagyszülők között. A fatigue (Szeri Viktor) is absztrahált formát adott a személyes élményeknek, ami ezúttal a kiégést takarja egy olyan közegben, amelyben látszólag csak a folyamatos munka, a szünet nélküli kreatív alkotás definiál. Ezzel szemben ott a föld példája: a folyamatos, hosszú távon is jó termés titka a vetésforgó, amelynek része a tervezett parlagoltatás. Az elengedést jelentő Shmita (Kozma Zsófi Rebeka) nem egyszerűen egy ökoelőadás, nem csupán a Tóra szerinti hetedik évre utal, amikor a földet tilos művelni, hanem arra is, mi a viszonyunk munkához, pihenéshez, föld és ember kizsigereléséhez.

A Deep Fake (Farkas D. Gergő) testet, fényt, zenét, teret, füstöt használva manipulál egyetlenül számítóan és játékosan a percepcióval, a valósággal és az (oda)képzelettel. A Hogy a barátaim egyszer végighallgassanak (Kárpáti Pál) is félelemmel vegyített határhelyzeteket vizsgál, csakúgy, mint A kimondhatatlan jókedv játéka (Horváth Attila és Kiss Rebeka Petra), amelyben a két előadó rálép az egzisztenciális társasjáték mezőire, de mozgásminőségeikkel, azaz lépéseikkel hiába bizonyítják táncosi képességeiket, hiába vannak nevesíthető, segítséget, sőt munkát hozó angyalaik és szerencsekártyáik – azaz segítséget, sőt munkát hozó személyek –, úgy tűnik, a fájdalomkártyák miatt képtelenség célba érni.

Az előadók egyetlen esetben nem bújnak szerepek vagy maszkok mögé, felvállalják tökéletlenségüket, bizonytalanságaikat, kudarcaikat, szorongásaikat, és nincs bennük szégyenérzetből következő elfojtás. Lehet a téma egyedüli és társas magány, kiégés, depresszió, traumafeldolgozás, szakmai ellehetetlenülés, kényszerű újratervezés, transzgenerációs traumák feldolgozása, a közösség iránti vágy vagy a hazához való viszony, bármiről skrupulusok nélkül, kendőzetlenül mernek beszélni.

Az alkotók szembenéznek magukkal, és szembenézetik a nézőt saját magával.

Ezeknek a személyes, az intim vallomáshoz közeli történeteknek a kifogalmazásához és befogadásához nem passzol a felmutatás vagy az egyneműség. Sokkal nyitottabb kommunikációs helyzetet teremtenek. A személyesség és a bizalom jegyében bevonják a nézőt, mernek kicsiben gondolkodni, és mernek vállaltan kicsik lenni egy nagy térben is.

Játszanak a film és az élő játék feszültségével, de formailag nem radikálisak. Nem forradalmárok, de kísérleteznek, és a már ismertet személyességgel töltik meg. Komolyan veszik, amit csinálnak, de nem veszik magukat halál komolyan, ezért bármiből képesek viccet csinálni. Képesek az önreflexióra, amibe belefér, hogy nyíltan fogalmazzanak arról, ha valami félrement vagy sikertelen lett, a zsákutcák és a pofára esések ellenére pedig merjenek magukon röhögni.

Ahogy a kommunikációban sem maszatolnak, úgy mindennemű működésükben ragaszkodnak a tiszta játékszabályokhoz. Elbukásuk nagy része abból adódik, hogy a közeg nem így gondolkodik, de nem kezdenek sárdobálásba, nem vállalnak áldozati szerepet. X-esként féltem őket, tartok attól, hogy felőrlődnek a folyamatos túlélőversenyben, miközben imponál a ragaszkodásuk, az, hogy van B-tervük, és simán bemutatják a középső ujjukat. Időnként zavarba ejtő és irigylésre méltó a bátorságuk és az őszinteségük. Tanulságos. De vajon ragadós?

Nyitókép: A kimondhatatlan jókedv játéka. Fotó: Bobál Katalin