Nagyon érdekes, amikor a művészet kikerül a white cube terekből, és hétköznapi környezetben mutatkozik meg. Van kockázata, ugyanis ekkor derül ki igazán, hogy mennyire működik egy mű. Míg a steril fehér falakon vagy terekben semmi sem vonja el a néző figyelmét, „zajosabb” környezetben meg kell küzdenie a befogadó figyelméért. És annak is megvan a veszélye, hogy ingergazdag környezetben dekorációvá válik, nem lesz több a mellé helyezett használati tárgynál vagy bútornál.
Mi történik egy Fajó-nyomattal vagy -szoborral, ha hotel lobbijába vagy éttermébe kerül? Tud-e műalkotásként viselkedni, vagy egyneművé válik a mellé helyezett dizájnlámpával? Kérdés az is, hogy mennyire lehet egy műtárgyat úgy elhelyezni, hogy a művészi értéke felismerhető legyen, de a szélesebb közönség érdeklődését is felkeltse.
A Hotel Clarkban megrendezett kiállítás Fajó János Ellipisziseire fókuszál: szobrokat, nyomatokat és három festményt láthatunk, amelyeket a lobbiban, a lounge-ban és a hotel éttermében installáltak. Mindhárom tér rendkívül zajos, sokféle minta és anyag látványa keveredik egymással, ezért óriási kihívás itt kiállítást rendezni: rengeteg minden tereli el a tekintetet a műtárgyakról. Jelen esetben szerencsére igen erős művekről van szó, amelyek élénk, neonos színeikkel és a formai játékosságukkal kikövetelik a figyelmet.
A körből származtatott formák egyébként is jobban vonzzák a tekintetet, mert más geometriai alakzatoknál közelebb állnak az emberihez, a természeteshez. Fajó így fogalmazott erről: „A síkon a kör, térben a gömb, az ellipszis, a tojás a legszimpatikusabb, legemberibb elemi formánk (szemben a sarkos négyzettel és a még sarkosabb, agresszív háromszöggel). Nekünk, férfiaknak a gömbformák amúgy is a vérünkben vannak; vonzanak, vágyunk rájuk, mert biológiailag a gömbökre vagyunk hangolva. Szemünk, tenyerünk örökkön-örökké éhezik.”
Mivel a lounge-ba installált sziták egy része olyan falfelületre került, amelyek párhuzamosan futó egyenesekből épülnek fel, ezek az íves alakzatok jobban fókuszba kerülnek, vonzzák a tekintetet. A három festménynek azonban jobban meg kell harcolnia a befogadóért, ezek ugyanis plüssel borított, mintás falra kerültek, amely előtt ráadásul antikizáló, oszlopos, árkádos belsőépítészeti elem van. A három mű ebben a köörnyezetben alig emelkedik ki ebből a kusza sokféleségből, sőt sajnos méltatlanul háttérbe szorul a többi elemhez képest. Ez egyébként azért is különös, mert az étterembe installált sziták rendkívül jól érvényesülnek, annak ellenére, hogy szintén erősen sűrű térbe kerültek. A neonos formák azonban szinte leugranak a padok mögött futó, szecessziós mintával áttört felületről.
A legproblematikusabb azonban a lounge installációja: az a polcrendszer, amelyre a Fajó-szobrok kerültek. A műtárgyak mellett itt láthatók a korábban megjelent Fajó-katalógusok, néhány fotó a művészről, egy-egy idézet, néhány használati tárgy, dekorációs elem, televízió és nyomtató, miegymás. Az egyik pillanatban kifejezetten zavarónak hat ez a sokféleség, hiszen így a műalkotások mellérendelő viszonyba kerülnek egyéb tárgyakkal, magasztosságukban nem emelkednek föléjük. Ám ezt az installációt nézve eszembe jutott, hogy egy otthonban is hasonlóképpen vannak jelen a műalkotások. Ha megvásárolunk egy szobrot, nem white cube térbe fogjuk kitenni, hanem a kanapénk vagy a gyerekünkről készült kedvenc fotónk mellé állítva. Egy műtárgy tulajdonképpen éppen ettől telik meg élettel, és ennek folytán veszíthet a hozzá társított magasztosságból, de közben gazdagodik is. Hiszen mégiscsak közelebb kerül az élethez és a mindennapokhoz.
És egy ilyen kiállításnak talán éppen ez a célja: hogy lerántsa a művészetet az elefántcsonttoronyból, kihozza a templomból, és megmutassa: a műtárgy igenis szolgálhat dekorációs célokat, lehet az életünk része, rátekinthetünk evés vagy tévénézés közben is. Ettől még nem lesz kevesebb, a környezetünk viszont gazdagodik azzal az aurával, amit hordoz.
A kiállítás júniusig látogatható a Hotel Clarkban.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
