Természetesen sokan lehetnek, akik a Nova cím olvastán másra: egy hírhedt direkt termő szőlőfajtára és a belőle készülő, az emberi szervezetet súlyosan romboló borra gondolnak. E szőlő- és borfajta nevének etimológiája a Noé (Noah) névre vezethető vissza. A rémes ital noa, noha, nova néven is ismeretes, és a józan ész meg a törvények minden tilalma ellenére manapság is sokan fogyasztják.
A harmincadik életévében járó Kálmán Gábor a Kalligram Kiadónál megjelent első regényének tizenegy epizódjában összemossa a könyvcímből kihallható két jelentést. A kitalált-valószerű szlovák falu, Jasná Horka erodálódását, több nemzedéken keresztül a majdnem teljes végromlásig húzódó pusztulástörténetét olvassuk. A település megidézett évtizedeinek többsége arra az időszakra esik, amikor a felettes államalakulatot Csehszlovákiaként tüntették fel Európa térképei. Mire az itteni lakosokkal közelebbről megismerkedünk, már a ?két templom ? két kocsma? falumodellnek sem tesz eleget a térben szétszórt községük.
Jasná Horka, a Jasná Horka-iak leépülésének, kallódásának, önvesztésének históriája a mitikus előadásmód anekdotikus kezelése folytán köti le a tragédiák mélyén működő humorra is érzékeny figyelmünket. A szlovák kifejezésekkel tűzdelt magyar szöveg idegen nyelvi elemeit lábjegyzetek fordítják, magyarázzák. Ettől a regényszerűen összetapadó elbeszélések egy kissé távolabb kerülnek tőlünk, de nem téveszthető szem elől, hogy ilyen (nevének ,fényes?, ,világos? jelzőjére egyre sötétebb mindennapjaival, kimúlásával rácáfoló) falu Magyarországon ? s bizonyára a világon sokfele máshol ? ugyancsak található. A szövegek megformázása valahol az eleve komorabbra vett mikszáthi novella tájáról indul, hogy ? irodalomtörténeti, kifejtő részletezés itt nem szükséges ? sokféle hatást felszippantva a mai szociografikus próza, a dél-amerikai remekművekkel társított szürrealisztikus valóságepika érintését is magán tudja. Aligha lesz kritika, amely Bodor Ádám novellisztikájának hatását ne tenné szóvá a Nova kapcsán (akár az adaptációs készséget kiemelve, akár a túl evidens kötődéseket bírálva), azonban Csalog Zsolt, Tar Sándor, Sarusi Mihály, Grendel Lajos és mások nevét, egyes munkáikat legalább ennyire indokolt említeni.
Mivel a mű szemszögváltogató krónikája öt-hat nemzetség létének, lét- és eltűnés-módjának lejegyzése egy többé-kevésbé külsőnek, függetlennek tűnő szemlélő, tanú által, Kálmán Gábor egyrészt nem kerülheti el a tény- és motívumismétléseket, másrészt kicsit fitogtatja is kedvenc mondandó-mozaikjait. A pöcegödörbe pottyant, ott kétségbeesett makogással veszteglő Tomáš néni a leszarástól való szerencsés megmenekedése egyszer elmondva alighanem hatásosabb lenne. Kiváltképp, hogy a groteszk szituáció prózai műből és filmből sem ismeretlen (s egészében, akár a teljes szöveghangulat és vizualizációs virtualitás, még a cseh filmes új hullám negyven évvel ezelőtti egyik-másik mozgóképére is emlékeztet). Ugyanígy azt is elég lenne egyszer közölni, hogy a falucska egyetlen cigányasszonya, a Tomáš bácsi oldalán éldegélő és novázgató Tomáš néni azért visel férfinevet, mert születésekor kihirdették: ha egy újszülöttnek azt a nevet adják, melyet az állam első embere is visel, egy kis pénz áll a házhoz. (Kiről is van szó? ? remélhetőleg a magyarországi olvasók többsége azonosítani tudja: az említett személy a demokratikus Csehszlovákia első államelnöke, a posztját 1935-ig betöltő, két évvel később elhunyt Tomáš Garrigue Masaryk.)
A fejezetek egyenletesen jó tónusban, kidolgozott stilisztikával, a párbeszédet mellőző történetmesélés eszközeivel formázva követik egymást. Nem egyformán ütősek, de egyik sem fölösleges, már csak az átfedő-összeszövő mozzanatok miatt sem. A tanítói munkája közben ükanyja vaskosan erotikus képzelgéseinek naplóját ezerszer csemegéző Štrofeková (az ükanya katolikus papba volt szerelmes, majd lelkészfeleség lett), aki a becses emlékirat kilencedik kötetének ellopása miatt kerül nehéz helyzetbe, vagy a még súlyosabb fordulatot: nyugdíjaztatását elviselni képtelen, magát az öngyilkos pálinka- és nova-halálba ivó Ujo Fero erdész esete érdekes is, tartalmas is, szorongató is. A magány, a kapcsolat-képtelenség, a napról napra tenyészés, a csőd, a korai halál, az öngyilkosság szinte mindenkinek nyomába szegődik. S a nova mindig kéznél van, hogy újabb áldozatot tompítson, öljön.
Furcsa emberek ezek. Indulataikban is jámborak, beletörődően lét-edzettek, a visszafordíthatatlanra bátrak. A macskákat kötélre lógató Milan, aki addig nézi az állati haláltusák különösségét, amíg őt is felkötve találják. Urban, aki meghal; vagy mégsem. A lovait is pálinkával berúgató erdész, aki baltájával totál részegen bármikor kettécsapja hosszában a gyufaszálat. Állandó novaködben, szeszgőzben él, haldoklik, hal a falu, miközben a 20. század történelmének kupolája is ott omladozik, korhad pusztuló épületeik felett.
Az olvasó behajtja a novella-regényt, eltöpreng: Kár ezekért az emberekért? Nem kár?
