Birkás Ákos 1986 és 2000 között csaknem kétszáz Fejet festett. A másfél évtized alatt megszülető gigantikus sorozat egyetlen alapstruktúrából építkezik ugyan, mégis egészen változatos szín- és formai variációkat mutat fel. A Fejek érzéki teljességet hordoznak, rendkívül szenzuális művek, a sorozat alapja azonban teoretikus és konceptuális. A fej Birkás számára a szellem metaforája: egyszerre jelenti a mindent, és hordoz bizonyosfajta konkrétumot. Őskép és archetípus, amelynek változékonysága a festő hangulatát és aktuális közérzetét tükrözi. Egyszerre geometrikus, absztrakt, redukált, és idéz anyagszerűsége folytán organikus, természeti, ősi formákat.
És bár másfél évtizeden keresztül ugyanaz a forma ismétlődik, e sorozatnak mégis megrajzolható fejlődési íve van, amely alapján az az időszak bizonyos mértékig szakaszolható. Az első fejek még laza, egymást keresztező ecsetvonásokból, expresszív gesztusokból, több rétegből épülnek fel. Festőileg gazdag, tagolt képek, amelyek aztán egyre tömörebbé válnak. 1987 körül már nem a színharmóniák dominálnak, a motívum is egyre inkább tömbszerűvé, zárttá válik. 1989-től kezdve a függőleges és a vízszintes ecsetvonásokat az oválison belüli koncentrikus mozgás váltja fel, a kilencvenes évekre pedig statikus szerkezet alakul ki, amelyben a mozgalmasságot a színátmenetek, a képtáblák eltolása és a háttér-előtér játék jelenti.
[gallery columns="2" size="full" ids="362947,362946"]
És nagyjából erről a pontról indul a Nemes Galéria A fej alakváltozásai című kiállítása, amelynek 24 feje szinte ráomlik a nézőre. A magángyűjtemény anyagából válogatott kiállítás legkorábbi munkája 1989-es, és a sort két 2000-ben festett fej zárja. Bár a tárlat csupán rövidebb időszakot fog át, számos formai variációt láthatunk, sőt a sorozat fejlődése is érezhető. A korábbi munkákon még inkább az anyagi minőségek dominálnak, és a vastagon felhordott festékréteg archaikus érzeteket hív elő a nézőben. A ’90-es évek közepére a fejek belső struktúrája is változásnak indul, ami e kiállítás képein is tetten érhető. Ezek esetében már nemcsak az előtér és a háttér viszonyrendszere fontos, hanem a harmadik sík is megjelenik, és a kép belseje felé vezet. Az oválisok koncentrikusan mélyülni kezdenek, a belsejükben pedig olyan „mag” van, mint egy átjáró, alagút vagy mélyebb szférákba vezető kapu. A színátmenetek spirituális hangsúlyokkal töltik meg, míg a koncentrikus, ám körülhatárolt formák a poposság felé tolják el a kompozíciókat.
A kiállítás alkotásait érdekessé teszi a rendezés is: a képek sűrű egymás mellé helyezése izgalmas érzeteket kelt. Bármerre tekintünk, fejek néznek vissza ránk. Az arcok tekintet nélküliek ugyan, mégis néznek, látnak és figyelnek. Olyan szférába kerülünk, ahol, noha azt hisszük, mi vagyunk a nézők, valójában megfigyeltté válunk. Billegünk az aktív és a passzív pozíció között, ami zavarba hoz és elbizonytalanít bennünket a szerepünket illetően, és kérdésessé teszi mindazt, ami az ajtón belépve még bizonyos volt számunkra. És éppen ez a felébredő kétség tesz bennünket alkalmassá arra, hogy elmélyedjünk, hogy megnyíljanak számunkra azok a mélységek, amelyek képessé tesznek magasabb szellemi szférákba emelkedni. Éppen ez az állapot szükséges ahhoz, hogy megértsük, ezek a fejek hogyan lehetnek egyszerre érzékiek és konceptuálisak.
A kiállítás egy kakukktojással zárul, ami egyszerre lóg ki a sorból, és illeszkedik bele. „Egyre jobban érdekelt és elbűvölt a realista ábrázolás különböző mindennapi formáinak vitalitása: a reklámé, a mozié és a képregényé stb. Bízni kezdtem abban a gondolatban, hogy egy elvi, »koncept« döntéssel kiválthatnám a képeimen az absztrakt gesztusszövetet az »igazi« arcokkal” , írta Birkás. A 2002-es Fejek már figurális festmény, amelyen négy arcot látunk. A széles formátum a mozivásznak képarányát idézi, és a meghatározhatatlan térben montázsszerűen jelennek meg az arcok egymás mellett. Ebben a kompozícióban semmi beállított nincs: pillanatfelvételként hat, amelyen az arcok legkisebb rezdülései is tetten érhetők. Itt is könnyed, cselekmény nélküli szituációt láthatunk, mint a korábbi festményeken, ám míg az absztrakt művek mélyebb érzelmeket szabadítanak fel bennünk, ez felszabadult, könnyed érzeteket keltenek.
Fotók a Nemes Galéria jóvoltából
