Fejér Ernő retrospektív

Post Scriptum címmel nyílik Fejér Ernő fotó- és képzőművész kiállítása a Mai Manó Házban.

Fejér az 1970-es évektől alkot fotóművészként, azonban az analóg eljárások eltűnése és a digitalizáció révén elinflálódó képi kultúra hatására 2005-ben felhagyott a fotográfiával. A tárlat arra tesz kísérletet, hogy az 1970-es évektől a 90-es évek elejéig készült alkotásokat retrospektív módon, a törés utániság kontextusában mutassa be. Fejér 2021-ben az alkotóművészetből is kihátrált. Ahogyan weboldalán olvasható: ami ez után keletkezik, az Post Scriptum. Életművét lezártnak tekinti.

Fejér Ernő Balogh Rudolf-, Kondor Béla- és Életműdíjas fotó- és képzőművész 1945-ben született Miskolcon. A hatvanas években művészeti tanulmányokat folytatott, majd a miskolci József Attila Könyvtár Kiállítótermében és a Miskolci Galériában végzett kultúraszervező feladatainak révén, úgymond „kényszerből” kezdett el a fotográfiával professzionális módon foglalkozni. 1979-ben szerzett fényképész oklevelet és kezdett el csoportos kiállításokon bemutatkozni, fotográfiai szaklapokban publikálni. 1986-tól a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja.

Sorozatait már első alkotói időszakában is egy autonóm, a kor fotográfiai divatjaitól eltérő attitűd jellemzi: a szociográf, dokumentarista kereteket a kelet-közép-európai identitás gótikus hangulatai, sötét tónusai tágítják egy holisztikusabb szemléletmód irányába. Többek között a nyolcvanas években készült A vesztesek és Halál című sorozatai sem a rendszerváltás előtti neoavantgárd ellenkultúra hangján szólalnak meg, hanem egy mondhatni ellentétes stratégia mentén fejtik ki hatásukat, miszerint nem csak a rendszer keretein belül akkoriban tiltott témákat jelenítenek meg, hanem olyan, a kultúránk egészében, univerzálisan tabusított tematikákat is feldolgoznak, mint az elmúlás vagy a mentális betegségek. Így e munkák a hatalom mibenlétének és az elnyomás gyakorlásának jóval árnyaltabb dinamikáit képesek megvilágítani. Az ezekkel párhuzamosan készített, tájakat, urbánus környezeteket feldolgozó sorozatait – például a Kő-tájak, a Temetőtájak és a Gyermekkorom helyszínei című sorozatokat – szintén átjárják a csak az elmúlt évtizedben divatossá vált kísérteties, fakuló atmoszférák. A késő Kádár-kor elbeszéletlen, ismeretlen látképével találkozhatunk, amely szintén mélyebb összefüggéseiben láttatja a kor valóságát, mint más alkotók explicit módon politikus alkotásai. Persze, nem a horrorfilmek üres riogatása vagy egy hatásvadász nyomasztás, hanem egy letagadhatatlanul kafkai, expresszív lehetetlenség az, ami megragadja a nézőt. Fejér Ernő fotográfiai világa egyfajta regionális misztikává olvad össze, amelyet az introspektívebb sorozatok (Önarcképek, Csendéletek Chardin mesternek) jelképrendszerei tetőznek be, gyúrnak koherens egyéni, magyarországi újmitológiává.

Másfelől a művész mintha átugrotta volna aktív évtizedeinek posztmodern útvesztőit. Egészen korán, a politikai és kulturális elnyomás évei alatt már azzal kezdett el foglalkozni, amit csak manapság kezdünk megérteni: a fotográfia térnyerése olyan törés az európai kultúrában, amely leválasztja a látást az emberről, aki ily módon kiszolgáltatottjává válik minden szembejövő vizuális hatásnak. Képein ennek a melankolikus mediális helyzetnek a traumái szivárognak át. Saját elmondása szerint főleg a késő gótika és a reneszánsz mesterei, valamint a fotográfia XIX. századi pionírjai hatottak képi gondolkodásmódjára. Ezen alkotók vizuális forradalmai (mint a perspektíva megjelenése vagy az optikai és kémiai úton létrejövő kép) pedig pont e képtörténeti törésnek voltak legfontosabb és legkorábbi állomásai. Mára – az illuzionizmus sosem látott fejlettségi fokán – már a képek totalitásában élünk, képfelfogó képességünket meghaladja az információk sebessége. Minden képzőművészeti cselekvés foglya a valós tekintet megszűnésének. Az analóg eljárások eltűnése és a digitalizáció révén elinflálódó képi kultúra hatására Fejér Ernő 2005-ben felhagyott a fotográfiával – ugyanebben az évben, szintén a Magyar Fotográfusok Házában megrendezett Üzenőfüzet című kiállításának képeire a kísérőszöveg már „fotográfiai post scriptumokként” hivatkozik. Jelen tárlat arra tesz kísérletet, hogy a hetvenes évektől a kilencvenes évek elejéig készült alkotásokat retrospektív módon egy új, szabadabb konstellációban: a törés utániság kontextusában mutassa be.