Mint a fülszövegben jelzi, régi adósságot törlesztett ezzel. A kérdés csak az, hogy ez a nagyon is korspecifikus, főleg az 1990-es éveket jellemző, a határon túli magyarok és az anyaország újra szorosabbá váló viszonyának egyik különleges aspektusát előtérbe hozó vendégmunkás-tapasztalat mennyire képes megszólalni és hatni 2021-ben, illetve hogy miként találja meg a helyét az erre építkező Feketemunka az életműben.
Az olvasó számára meglepő lehet, hogy Lövétei megszokott formakultusza most látszólag háttérbe szorul: eklogák helyett ezúttal szabadversekkel és hosszúversekkel találkozunk. Azonban a rá jellemző műfaj alapjaként szolgáló párbeszédes szerkezet, ha nem feltétlenül szembetűnő módon is, azért jelen van a Feketemunka darabjaiban. Még a kötet ütemezéséért felelő 25+1 vignetta vers élőbeszédszerű, vendégszövegként feltüntetett megnyilatkozásai is mindig valakihez intézett beszámolók, jelentések, önigazolások, tehát nem szimpla monológok. A Feketemunka hosszúversei pedig leginkább polifonikusnak mondhatók, vagyis több szólamot vegyítenek egymással: a megnyilatkozások, a közlésrétegek nincsenek egymástól elválasztva. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a lírai hang szürkezónájában szólalnak meg, és így a versbeszéd feltárja egyértelmű kapcsolatát az általa tematizált feketemunkásokkal, akik illegálisan, de mégiscsak építkeznek egy olyan országban, amelyet végső soron hazájuknak vallanának.
Ez a megnyilatkozásmassza még akkor is hömpölyög, amikor a versbéli közlés és nyelvhasználat éppenséggel az önkéntes elkülönülést szolgálja, mint a Baráber-CV-nek a „tisztelt művezető úr” címzést legalább annyiszor megismétlő, mint amennyire a többes szám első személyes formát („tőlünk”, „köztünk”) hangsúlyozó soraiban. A szólamok keverése abban is tetten érhető, amit a kortárs versek fogyasztói legutóbb Juhász Tibor szociografikusnak mondható, Amire telik című kötetét olvasva tapasztalhattak: Lövétei, akárcsak Juhász, bizonyos versekben esettanulmányokra (Baráber-CV), sőt olykor még a munka törvénykönyvére is hivatkozik (A Törpikében) vagy éppen újságcikkeket foglal versbe (Fehér ló, Filmajánló), tovább növelve a kontrasztot úgy a feketemunkás megszólalók beszédmódjához, mint a költői képalkotó eljárásokhoz képest: „Vajon hová valósiak lehetnek az ürgék / Gondolom / Ők is a mi fajtánk / »Végül a tűzoltók mentették ki az aknában elájult munkásokat / A mentők mindhármukat kórházba szállították / Két munkás állapota súlyos / Egy munkás könnyű mérgezést szenvedett a belélegzett gázoktól«” (Fehér ló). Mert valami különbség kell legyen a hétköznapi és a lírai megnyilatkozás között. Ezért kettős jelentésű az Elvetélt riportban az, hogy „Mondd meg neki / Lacika / Hogy leszophat / Ne így mondd persze” – mert Lacika, a megszólított költőként tényleg nem így kellene hogy visszaadja ezt a beszédet, lejegyzőként viszont úgy állítja be, hogy tényleg így hangzott el. De vajon itt a költő nem csak játssza-e a rögzítő írnok szerepét?
Mert ahogy a korábbi köteteiben, Lövétei most is azzal a kérdéssel szembesíti az olvasót, hogy tulajdonképpen miből állna és mitől különülne el a mindennapi megnyilatkozásoktól a költői beszéd. Jelen esetben azzal, hogy van-e a feketemunkásnyelvnek és -létállapotnak saját poétikája, és ha igen, az mennyiben mutat rokonságot a költészetről alkotott hagyományos képzeteinkkel, azaz hogy mikor feketemunka maga a versírás is. Akkor, ha a költő sorsok krónikásaként lép fel, és a megszólalókat adatközlőkként, interjúalanyokként állítja be, mint a vignetta versek teszik vagy ha saját írásjelenetére, magára a dokumentálásra kezd reflektálni? A Fekete munkásban ez utóbbi megoldás látszik célravezetőnek („Mert nemcsak Ős-Faust van a világon / Hanem Ős-Feketemunka is / Lassan húsz éve jelentek meg az Ős-Feketemunka darabjai az Alföldben [Debrecenben] és az Új Forrásban [Tatabányán]”), hogy aztán a szöveg mégis teljesen más út lehetőségét villantsa fel: „Nemcsak verseskönyvet / Hanem regényt érdemelne az a néhány hét (?) hónap (?) / Amíg egy 1100-as Daciában lakott feketemunkásként a Rózsadombon / Az öreg persze egykettőre lerázott / Nem adok interjút / Mondta vigyorogva.”
Ehhez a saját szövegtörténethez kapcsolódik a referencia, a valóságra vonatkoztathatóság kérdése, amely mindig is meghatározó elemként volt jelen az életműben; akár az eklogákban gyakran szerepeltetett költőkarakterben összpontosulva, akár az Alkalmi című kötet költőelődökhöz és -társakhoz címzett darabjait szegélyezve. A Feketemunkában a „Lacika” megszólítások (Himnusz egy lapáthoz, Elvetélt riport) nem egy életmű jelölőjeként írják be a szerzői név egy részét, de ugyanúgy utalnak egy életútra, mint eddig bármikor, amikor a költészetében előkerült a Lövétei név. Ugyanis a „Lacikák” odahelyezik a befutott költő mellé a pályakezdőt, akinek első nagyobb sikerét kellett volna aratnia a feketemunkás-tematikával, ha akkor megírta volna a kívánt művet – ám ehelyett a kötet számára is feketemunkává vált. Az időbeli távolság kijelölését nemcsak a publikációtörténet felemlegetésével hajtja végre a versbeszéd, hanem a veszteségek számbavételével is. A Kórházablak szép és szívszorító példája annak, hogy a felidézés a versekben egyszersmind azt is rögzíti: nemcsak elmúlt egy éra, a feketemunkások kora, hanem az akkoriak közül már sokan nincsenek is, ezért muszáj a megírásukkal valahogy rögzíteni azt, akik voltak: „Szintén G. Zoli szintén feketemunkás szintén alkoholista lett de ő nem költözött haza hajléktalan Pesten” (Lali).
Ahogy a versek kereteként szolgáló megszólított halogatja a kötet megírását, az úgy válik egyre inkább és egyre sokoldalúbban munkává a számára: kegyeletadássá, emlékállítássá, nyűggé és belső kényszerré. És bár Lövétei a költészettel ütköztetve mindig is előszeretettel állította pellengérre a dokumentarizmust, és így alkotott olyan ellentétpárokat (például vers/vezércikk, költő/zsurnaliszta stb.), amelyeket maga is kellő iróniával kezelt, a Feketemunka alapján úgy tűnik, mégiscsak az ostorozott tényszerűség, a megszólalások pontos és változtatás nélküli közlése – vagy legalábbis annak állítása, hogy ezt teszi – mutatkozik az egyetlen módnak arra, hogy a múlt e darabjáról számot lehessen adni. Merőben máshogy vallomásos ez a lírai beszédmód, mint a Két szék között betegségpoétikája volt, ám nem kevésbé munkál benne a saját élmény, melyről a versek egyértelműen megmutatják, hogy nem lehet tisztán egyéni. Ha a költészet feketemunka, ezt a társiasságot is el tudja tanulni a tárgyától – így, ahogy van: feketén-fehéren.
Lövétei Lázár László: Feketemunka. Kalligram, Budapest, 2021.
Lövétei Lázár László Feketemunka című kötetéből itt olvashatók részletek.
Smid Róbert
