Új regénye, a Magamat rajzolom középre címében a gyermekpszichológia által használt vizsgálati módszerre utal. A metódus célja annak kiderítése, hogy a gyermek miként érzékeli a családján belüli érzelmi-hatalmi viszonyokat és saját szerepét. A szakember a családrajz alapján elemzi a gyerek aktuális hangulati-érzelmi állapotát, a családon belül elfoglalt helyét, a szülőkhöz való kötödését, a hatalmi struktúrát. A hozzáértő számára sokat elárul az ábrázolt figurák nagysága, testtartása, sorrendje, színezése.
A regény már felütésében is utal az 1980-as évek szegedi értelmiségi világára. Az apa (Faterasz) és az anya (Muterosz) egyetemi tanárok, tipikus Kádár-kori entellektüelek, a főszereplő Alapi Gergő balhés, rumlis, zaklatott, szorongásokkal teli környezetben cseperedik. Kedvenc foglalatossága az olvasás. Falja az indiános könyveket, amelyekben a hősök kivétel nélkül mind szabad és erős emberek, s további közös jellemzőjük, hogy mindannyian rendelkeznek vadászkéssel. Nem csoda hát, ha a devianciákra hajlamos kisfiú is szeretne egy ilyet, talán hogy megvédhesse magát, talán hogy átélhesse a szabadság, az önrendelkezés mámorát.
Leghőbb vágya hamarosan teljesül is: beszerez egy bicskát, és ettől a biztonságérzete megszilárdul.
Dramaturgiai alapigazság, ha egy műben hangsúlyos szerepet kap valamilyen fegyver, azt előbb-utóbb használni is fogják, de legalábbis megpróbálják. Erre hamarosan sor is kerül. A szülők ugyanis gyakran bonyolódnak hangos és elkeseredett vitába, veszekedésbe, és egy ilyen alkalommal, amikor már dulakodássá fajul a konfliktus, Gergely előkapja a bicskát, és felkínálja az anyjának, hogy döfje le a dühöngő apát. A családi béke ugyan gyorsan helyreáll, de a gyerek segítő szándékára fény derül, s a kemény apai pofonok elől nincs hova bújni.
A regényben megjelenített gyermeklét azonban korántsem mindig ennyire drámai, bár a testi fenyítés, mai kifejezéssel élve gyermekbántalmazás a mindennapok része.
Az idő nagyobb részében azért Faterasz és Muterosz egyszer családias, szeretetteljes, máskor zajos házassága viszonylagos jólétet, középosztálybeli életszínvonalat és alig korlátozott szabadságot biztosít Gergőnek.
A történések idejének pontos behatárolását a name droping (megnevezésekkel való dobálózás) eszközével éri el a szerző: a kisfiú a fürdőkádban a Poptarisznya című rádióműsort hallgatja, a televízió pedig a mexikói focivébét közvetíti, tehát 1986-ban járunk (Berta egy interjúban megemlíti, hogy hősével egyidős, vagyis a regény elején Gergő 12 éves). Egy közeli épület alagsorában gazdasági munkaközösség (GMK) működik, ami a kései szocializmus prekapitalista csírája: itt dzsúdózni, karatézni lehet tanulni.
Ez az írói módszer szerencsére nem telepszik rá lépten-nyomon a regényre, csupán arra szorítkozik, hogy érzékeltesse a történelmi hátteret, s ezt többnyire leíró módon teszi: „A szocializmusban nagyon kevésféle tárgyat gyártottak. Sok minden ismerős lehet ezekből a szobabelsőkből azoknak, akik nem feledkeztek meg a szocialista lámpabúrákról, asztalokról, fotelekről.”
A mű történetvezetése a továbbiakban korántsem lineáris. Kiderül, hogy a gyerekkor emlékeinek felidézője a már harmincéves Alapi. Tőle tudjuk meg, hogy kisfiúkorában árvának vallotta magát, és tulajdon énjéről rendszerint önbecsmérlő módon nyilatkozott:
„Hitvány béka vagyok, görcs vagyok”, „nyirkos vagyok”, „totális pondró vagyok”.
A regény középső harmadában bekövetkező időugrás a már felnőtt férfi számos veszéllyel szembenéző dél-amerikai kalandozásait részletezi, és mintha ezekkel a céltalan utazgatásokkal nem lenne más célja, mint hogy minél messzebb kerüljön otthonától és gyerekkorától. A távoli földrészen átélt kockázatos kóborlások – letartóztatás, börtön, gyanús figurákkal való pajtáskodás – a mű további pontjain is felbukkannak, és egzotikus kontrasztot képviselnek az időben korábbi, jól ismert, szokványos magyarországi életeseményekkel szemben.
Ha elfogadjuk azt az elméletet, ami szerint az írói munka a felejtés és az emlékezés kettősségében hozhat létre érvényes, maradandó egészet, talán könnyebben felfejthető Berta regényének alapgondolata.
A Magamat rajzolom középre szinte minden momentumában hiperrealista módon zajlik a történetmondás, ezáltal válik filmszerűen érzékletessé az események hátterének felvázolása, a világszerűség érzetének fenntartása: „Hátul a hőközpont, mögötte elhanyagolt, gazzal benőtt sírkert. A mi házunk a szomszéd ház. A házunk előtt, az óvoda és a bölcsőde között széles aszfaltozott gyalogút, ennek bal oldalán fabarakk. A házunk és a szomszéd ház mögött két U alakú ház. Nagyjából ennyi.”
A szerző előszeretettel alkalmazza az irodalmi hagyomány által használt technikát, a mindent tudó és látó elbeszélő beszédhelyzetét, és nem takarékoskodik a szentenciaszerű kiszólásokkal: „Korábban is elmondtam: az első szabály – Csak akkor hagyhatsz nyomot a világban, ha a végeredményt minden szempontból az ellenőrzésed alatt tudod tartani.” Ugyanígy rögzíti saját írói alapállását:
„Nagyobb tömegek tudatosságát radikálisan befolyásolni, ennek van értelme.”
A regény további részében a nem lineáris idő- és térbeli ugrások kissé ugyan nehezítik az olvasó dolgát, mert a módszer lényege a legtöbb esetben éppen ez: a váratlan vágások egymásutánisága, és hogy az elbeszélő látszólag esetleges módon vált egyes szám első személyből egyes szám harmadik személyű tanúságtevővé. Ez a szisztéma eredményezi a befogadóban a történetszövés Möbius-szalag-szerű érzetét. A szöveg ciklikusan vissza-visszatér a már tárgyalt eseményekre, vagy ahogy a szerző egy interjúban kifejtette: több kört is fut az egyes történetelemek körül. A váltakozó beszédhelyzetek közti állandóság leginkább abban érhető tetten, hogy minden egyes sztorielem egy korábbi momentumhoz köthető képzettársítást rejt magában, így az asszociációs láncolat bonyolult rendszere fraktálformát vesz fel, és a végtelen ismétlődés és a változatosság jegyeit egyaránt hordozza.
A regény utolsó harmadában a felnőtt főszereplő párkapcsolatairól olvashatunk, amelyek magukon viselik a traumatikus gyerekkorból továbbörökített mintákat, a partnerek elviselhetetlenségének drámai kifejeződését, a boldogtalanságra kondicionált életstratégiát:
„Ráfutottunk egy kétszemélyes zátonyra. Nem kapok levegőt mellette, ő is érzi. Kettős magány, ragályos klausztrofóbia. Veszekszünk, egyre durvább a helyzet, a valóság szilánkos, az érzékelés mezítláb settenkedik.”
Amint a könyvet végigolvassuk, újabb titok tárul fel.
Bár az elbeszélő hangsúlyozza, hogy ő maga nem író, nyilvánvaló, hogy a szöveg legmélyebb rétege nem pusztán fejlődésregény, hanem az íróvá válás kínjait megelevenítő dokumentum is.
Amitől a Magamat rajzolom középre igazán szerethető olvasmány, az a tiszta, reflektálatlan gyermeki beszédmód, ennek erőteljes humora, valamint a szuggesztív nyelvi tisztaság, az élőbeszéd hitelessége.
Képek forrása: Cser Kiadó
