Kovács Yvette díszlete a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában csupa négyszög. Ablak, ajtó, vaskályha, konyhaasztal, hokedli. S minden épp csak gyalulva, kopottan mázolva, szürkülve. A vetített erdő sűrű fái kerítésként magasodnak. Évtizedek óta lakott otthon, Aliide Truu szülőháza ez, mégis egy fegyintézet elvágólagos ridegsége járja át. A berendezéshez jól hozzáhangolt jelmezek ugyancsak a rabságra asszociáltatnak szürke, barna, fekete színeikkel, csíkos mintáikkal, olykor véres tépettségükkel. Egy elfordítható titkos pillér alatt pedig pincemély nyílik, ahol egykor Hans Pekk, az észt nemzeti ellenállás katonája rejtőzködött sokáig. Ma egy fiatal, halálra keresett prostituált búvóhelye ideig-óráig.
A falusi házban az idős, elmagányosodott Aliide Truu él magára mért fegyelemben. Az épületbe menekülő-menekített majdnem-gyereklány Zara.
Utóbbi gyilkos: tehetetlen indulatában megölte az új gengszterelit egyik perverz nagyfőnökét.
Előbbi többszörös gyilkos. A jelenben Zara miatt kell elsütnie kétszer is a pisztolyt. A múltban a szerelmét mérgezte meg. Aki a nővérének férje volt.
Zara ma is élő nagyanyja Aliide nővére.
 |
A konkrét történelmi viszonylatok, összefüggések hálóját mellőzve is érezhető, hogy görög típusú ? bár egészen más időszerkezetű ? végzetdrámát írt a finn apától, észt anyától 1977-ben született, világsikerű finn írónő, Sofi Oksanen. Végzetdrámát és végzetregényt, majdnem egyszerre. A Tisztogatás kicsit hamarabb került színpadra, mint ahogy autentikusabb, gyúanyagával jobban, ökonomikusabban bánó epikai formája elkészült. A közelmúltban íródott színmű puritán magyarítása Pap Évát dicséri. A magyar cím közvetlenül sajnos nem idézi fel az erkölcsi megtisztulás, purgatórium jelentéseket (s utóbbival a tisztítótűz motívumát).
Az egy-két hatásvadász és bőbeszédű, magyarázkodó részletétől eltekintve jól kimunkált drámához tapasztott értelmezéseknél (például: ?a nők elleni erőszak látlelete?) összetettebb alkotásról van szó (a nők is lehetnek erőszakosak a konfliktusokban, nem feltétlenül az ellenük elkövetett erőszak folytán, vagy akár nő nő ellen ? Zara Aliide ellen ? stb.). Sopsits Árpád intenzív színpadi beszédmódot talált a Tisztogatáshoz. Nem először állapítható meg rendezése láttán, hogy noha filmrendező, bizonyos snittelő fények alkalmazásán, a teret némileg plánosan tagoló képi fogalmazáson kívül nem hajszolja azt, amit általánosságban filmszerűségnek nevezünk. Bízik a néző elvonatkoztató készségében, akár három síkot is egybejátszat, a szimultaneitást alapelvként működteti ? hiszen ahogy Aliide egykor elszenvedte és cselekedte is a bűnt, úgy Zara is megalázottja és okozója léthelyzetének. Az idős és a fiatal nő részben (bár korántsem teljes őszinteséggel) feltárja egymás előtt tetteinek indítékait, részben meg mintha csupán a nézőket informálná nem lényegtelen részletekről a jelenetfolyam.
A kisvalóságokat nézve bele lehet kötni az időnként megdöccenő előadásba. Zarának bőven lenne ideje elmázolódott szemfestékét letörölni ? de az önsajnálat és önféltés közötti utat pontosan felmérő Stefanovics Angéla maszatosan inkább hat kis verébnek, áldozatnak, aki a tényleges felnőttkor előtti utolsó nagy beavatódást éli át. Nem valószínű, hogy Aliide fiatal énje a részegen horkoló férje mellé szaladna vissza a vodkásüvegért, hogy aztán a szomszéd helyiségben szerelme sebét ápolja a szesszel, mikor palack a kredencen is akad elegendő. E sutaságok nemigen rontják az összképet. Elemi színpadi sugárzással bír, midőn a fiatal Aliide és az idős Aliide az akkori mostban együtt bocsátja pincemenedékébe ? örök sírjába immár ? Hans Pekk testét. Szilágyi Zsuzsa elég hosszas szöveg nélküli szituációinak arcjátékával, a lelki megélés utólagos/szinkron rezdüléseivel, az emlékezés újraértékelő tudatáramával tűnik ki az öreg nő szerepében. Mimikává tudja emelni a mementót. Érsek-Obádovics Mercédesz a vergődő szerelmi-családi áldozódás kétség- és kétségbeesés-fojtogatásaiban, suhanó tempóival hiteles a négy évtizeddel ezelőtti ifjúi alakot játszva. Főleg az élenjáró kommunistával kötött kényszerházassága idegenségét, a férjundort jeleníti meg híven ? azzal is, hogy képes visszavenni belőle. Nagy Viktor (Martin Truu) bőségesen ad is okot a fizikai és morális undorra ? miközben tohonya párt-csinovnyikjában ugyancsak keveredik az egyéni gyengeség és a kor mocska okozta gyalázatos hitványság.
Bozsó Péter (Hans Pekk) az elüldözött, elítélt felesége, ?a nép ellensége? Ingel iránti vágyódó szerelme és a sógornője, Aliide szerelmét visszautasítani igyekvő hűség helyett inkább a bujkálni kényszerülő, enyhén romantikus észt hazafit ábrázolja. Lévay Viktória (Ingel Pekk) ugyanúgy mértéktartó az erőszakosabb, lázítóbb epizódokban, mint összes érintett színésztársa. Szűcs Péter Pál (a kisfőnökségből feltörni próbáló, keménykedő Pavel) és Haas Vander Péter (a szlávosan érzelgős, puhának csak látszó Lavrenti) ? ha szabad ilyesmit kiejteni ? ideális pribékkettős, bármely periódus bármely ruházatú bérgyilkosait, szexuális brutalitásra, felnőtt- és gyerekkínzásra kész verőlegényeit kell prezentálniuk.
Lehetne izzítani a produkción, például azokban az enyhén eldöntetlen helyzetekben, amikor az ifjú és az idős Aliide mikrodialógusba is kerül. Ennek ellenére a Shure-ban a Tisztogatás igazolja szerzője kvalitásait, a mű olvasói által a netre is bejegyzett felsőfokok egy részét, valamint és főképp a társulat munkájának sikerét. ?Ez az egész história részben ráillene a mi családunkra is?, hallatszott már a szünetben is több felől. A végén előkerül a benzines kanna, lángra lobban a gyufa, sorsokat teljesít be az önbüntető, öngyilkos döntés. Félő, hogy csak a ház, az erdő ég el, az egyént végzetes tettekbe kergető diktatúrák rémsége nem.
