Az üveghegyen túl van egy romák lakta kis falu, Csenyéte. Ott olyan nincs, hogy nem történik semmi. Ha kívül éppen nem, hát belül történik. Általában azonban itt is, ott is egyszerre, és csak kapkodom a fejem, hogy hol is van a saját világom, amit ismerek, és ezt itt miért nem ismertem ez idáig. Valahogy így esett Szent Mihály napján is.
Árpi vezetett, én pedig laptoppal az ölemben a háromórás út alatt próbáltam utolérni magam munkaügyileg. Gondoltam, leparkolunk a Jelenlét Házhoz, egy kávé közben gyorsan átszellemülök, megérkezem lélekben is, majd beszélgetek a falubeliekkel, rajzolgatok a gyerekekkel, mielőtt kezdődik a program. Ahogy bekanyarodtunk az udvarra, kiderült, hogy az átszellemülés elmarad, mert Attila, helyben dolgozó máltás munkatársunk izgatottan kiabált felénk egy kisbuszból, először fel sem fogtam, hogy mit. Gyertek, meg mikrofon, meg gyorsan és induljunk. Beszállva a buszba tudtam meg, hogy a mozgó krumpliárus énemet kell elővenni, amiről idáig nem is tudtam, hogy van.
– Megyünk végig az utcákon, s be kellene mondani a mikrofonba, hogy várunk mindenkit szeretettel a templomban 3 órakor, vízszentelés lesz meg szeretetvendégség, hozzanak flakont a szenteltvíznek, pogácsa meg szörp is van, azt is mondjad! Én nem tudom bemondani, mert közben vezetek – adja ki a feladatot Attila.
Amikor ez a mondat elhangzik, a következőképpen nézünk ki: a színes rajzokkal felmatricázott máltás kisbusz hátsó ajtaja kihúzva, benne egy a szeretetszolgálatnál dolgozó falubeli férfi, térde közé szorítva egy hatalmas hangfal. Elöl Attila teljesen felpörögve, én pedig megszeppent arccal köszörülöm a torkom, és próbálom megjegyezni, hogy mit kell mondjak. Árpi pedig ki-be ugrik és videóz minket, ami azért hasznos, mert ezt a látványt szavakkal elmesélni otthon igen nehéz lesz. Attila kezdi mégis a bemondást, közben szlalomozik a busszal a kátyúk és a kerék alá szaladgáló kutyák között.
– Találkozzunk 3 órakor a templomnál, lesz szere…
Itt ránt egy nagyot a kormányon, hogy kikerüljön egy túl bátor kutyát. A helyzet komikumát tovább nem bírva kis szünetet kell tartsunk, amíg csillapodik mindannyiunkban a nevetés. Én folytatom.
– Szeretettel várunk 3 órakor mindenkit a templomnál…
– A pogácsát! Mondd a pogácsát is! Meg az üdítőt!
– …lesz szeretetvendégség, pogácsa és üdítő, várunk mindenkit szeretettel 3 órakor! A templomnál!
Ötödszörre, hatodszorra már fagyiárusokat is megszégyenítő magabiztossággal tudom én is a szöveget. Szerencsére mielőtt annyira belejövök, hogy énekelni kezdenék a mikrofonba, visszaérünk a Jelenlét Pontra.
Ott van már András is, a csenyétei programvezető, a Jelenlét Házban a dolgozók tortát sütnek. Amikor legutóbb ott voltam, akkor is e célból forgolódtak a konyhában. Azt mondják, sok a gyerek a faluban, valakinek mindig szülinapja van, és ők egyet sem szeretnének figyelmen kívül hagyni közülük. A piskótavégeket elrágcsálják a teraszon üldögélő kicsik és még kisebbek, amíg várják, hogy elinduljunk a templomhoz, és közben többen felteszik a szokásos kérdést, amit megérkezésünkkor szoktak.
– Mikor jössz megint?
Nagy a készülődés, sürgés-forgás, kis csapatokban indul mindenki. András szétosztja az udvaron összegyűlt fiúk között az oltáriszentségeket, indulnak berendezni a templomot. Ha ébredés után közvetlenül láttam volna meg, ahogy a nyolc-kilenc éves forma fiúk a majdhogynem velük egy méretű megfeszített Jézus faragott szobrát felváltva cipelik, valószínűleg úgy hiszem, hogy ez csak valami szürreális álom. Bár kezdem már lassan megszokni, hogy itt a szokatlan pillanatok mind a valóság részei. Mint a templomban engedéllyel gördeszkázó gyerekek, a gumi híján vaskerekű bicikli mosolygó kisfiúval a nyeregben vagy a kistrakor, a helyi járat kisemberekkel megrakott utánfutója.
Öt-hat gyerekkel nekivágok én is az útnak. Krumpli- vagy fagyiárus után most szívesen polippá változnék, akkor lenne annyi karom, hogy mindegyik gyerek tudná egy-egy kezemet fogni. Nemcsak azért, mert könnyebben haladnánk lökdösődés nélkül, hanem jó lenne mindenkinek adni magamból legalább annyit, amennyit ők adnak nekem. Végül aztán sorba rendeződve igyekszünk időben odaérni.
Előttünk mennek nem sokkal Andrásék a torony irányába, sokasodnak körülötte a gyerekek, minden háznál hozzácsapódnak páran, mire a Faluházhoz ér, egész kis sereg veszi körül. A Faluház udvarán átvágva érünk a frissen kaszált domb elé, aminek tetején áll a templom. András mesélte, hogy közösen a lakosokkal másfél hétig takarították belül, körülötte irtották a gazt, vágták a bozótot, a polgármester is küldött harminc embert segíteni. Előtte mondjuk egy napig hegesztették kérésére a máltások a focikaput, ilyen az üzlet, kérem.
Felérünk. Pár nappal korábban már láttam képet a templomról, amikor belépek, mégis meg kell állnom egy pillanatra. Megállnom, és felnéznem. A templom mennyezetére a Jóisten a legszebb freskót festette: magát az égboltot. Az épületen ugyanis nincs tető. A torony és a falak, így áll ott Isten háza méltóságteljesen, sok éve használat nélkül, a kis dombtetőről némán őrizve a falut. Az itt-ott tégláig lemállott vakolatú épületbe betérve minden cifraság nélkül is érezni a templomba lépés szentségét.
Bent már hangosan zajlik az élet, próbálnak a gitárosok, néhányan énekelnek, szaladgálnak a gyerekek, többen még kint álldogálnak. Készen van a kis oltár, fölötte fa feszület, a hangfalat állítják be éppen, kerülgetve a pogácsa hírére megjelent kutyákat.
Felhangzik a harangszó. Harang híján a mikrofonhoz tartott telefonból szól, mégis elhiszem egy pillanatra, hogy van igazi harang, van tető felettünk, és ezek az emberek itt a fűtött, szépen berendezett házaikból a kiadós ebéd után felsétáltak ide a gyerekeikkel, akik mindegyikén van cipő, frissen mosott a hajuk, játékokkal teli a szobájuk.
Elkezdődik az alkalom, de előtte András egy lehetetlennek tűnő feladattal lát el: tartsam kordában a közel harminc gyereket, amíg beszél most nem programvezetői, hanem diakónusi mivoltában. A nagyobb fiúk, mint kiskakasok, nem akarnak elférni egymástól a fal mellett, a kisebbek és a lányok folyamatosan sutyorogva kérdezgetnek. Új a fülbevalód? Ez tetoválás? Mi az az álladon? Anyajegy? Hol van Isten? Fogd meg az én kezemet is!
Úgy érzem, ebbe a feladatba most belebukom. Amikor András kiáll középre, egy pici fiú meglepve kérdezi:
– Most akkor ő az Isten?
– Nem – súgom oda neki –, ő arról az Istenről fog mesélni, aki itt van benne és bennünk is.
Ahogy felhangzik a gitár és az énekszó a falubeliekből összeverbuválódott zenekar által, még a gyerekek is elcsendesednek. „Vedd el bűnömet, tisztítsd meg szívemet…”
Állok, és a saját bőrömön tapasztalom, hogy itt és most elkezdődik valami nagyon fontos. Le a kalappal azon munkatársak előtt, akik az elejétől itt voltak, és megágyaztak ennek az új kezdetnek. Innen, erről a helyről, Csenyéte szívéből lehet elindulni, építeni a lelkeket, hogy épülhessen a falu is. Elrendezni a dolgokat belül, hogy majd annak kívül is látszata legyen, hogy miként a templom alapja megmaradt, kősziklára épüljenek a házak is. A templomban, de mégis a szabad ég alatt százhúsz ember egymás kezét fogja, és egyszerre szólal meg először bátortalanul, majd egyre hangosabban a Miatyánk.
Árpi és én azért jöttünk ma ide, hogy képekkel és szavakkal elmeséljük a ma történteket azoknak, akik nem lehetnek itt, akik előtt ez a kis falu, az itt történő mindennapi kis csodák láthatatlanok. Arra azonban nem gondoltunk, hogy pár perc múlva mi is csodát teszünk. Állok a gyerekekkel a falnál, és egyszercsak mindenki az égre mutogat, hangosodik a közönség.
Angyal szállt le az égből? Vagy maga az Úr jelent meg? Majdnem. Felnézek, és látom, hogy Árpi felengedte a drónt a templom fölé, a gyerekek teljesen bezsongtak.
– Mi az? Az most száll fel az Istenhez? Vagy az az Isten?
Igen, lehet, hogy felszáll, és nem, nem az Isten, nekem viszont gyorsan ki kellene mennem szólni neki, hogy ha netán mégsem száll fel vele a mennyekig, akkor ne az imáknál kezdje el majd leengedni, mert akkor annyi az áhítatnak. Kiszaladok a templomból figyelmeztetni. Megtalálom, éppen kíváncsi gyerekek gyűrűjéből próbál szabadulni sikertelenül, menekül a bozótosba. Bent a szertartás, kint egy filmjelenet zajlik. Az egyetlen leszállási lehetőség, ahol a hadonászó kis kezek nem érik el a drónt: a busz teteje. Már csak fel kell kapaszkodni érte, és valahogy lejutni…
Arról, ahogy Árpi halált megvető bátorsággal leveti magát a buszról, a bent lévők és én mit sem tudunk, hallgatjuk a dicsőítést. Lassan eljutunk a pogácsáig és a helyi asszonyok által főzött bodzaszörpig, újra szaladgálnak a gyerekek, a kutyák, a felnőttek beszélgetnek, hangos forgatag, óriási dobozokból osztják a pogácsát. Sikerül összeterelnünk mindenkit egy közös képre, majd szépen apránként a legtöbben hazaszállingóznak.
A templom előtt még beszélgetésbe elegyedek Izával, akivel eddig mindig csak mosolyogtunk egymásra. Nálam pár évvel idősebb ötgyermekes édesanya, a legkisebb kislány nem messze szaladgál. Rágyújtunk, és közben házimunkáról, mosásról, gyereknevelésről, élelmiszerárakról és persze a dohányzás káros hatásairól esik szó. Mintha csak szomszédok lennénk. Olyan kedvesség van a hangjában, annyi finomság a mozdulataiban és nemesség a tekintetében, akár egy indiai hercegnőben, álruhában, palota helyett egy kidőlt-bedőlt falú házikóban.
Ismét zene szűrődik ki a templomból, új hangszerrel bővült a zenekar, az ott maradt gitárosokhoz Árpi csatlakozott egy cayonnal, amit hol ő, hol valamelyik gyerek szólaltat meg. A lemenő nap fényében a viharvert falak között szól a zene, kisfiú cigánykerekezik, leányka táncol.
Mielőtt ránk esteledik, búcsúzunk, visszatérünk a bázisra, majd miután elcsendesedett a falu, útnak indulunk haza. A gyerekek helyett most én kérdezem magamtól: mikor jövök megint?
Csak másnap jut eszembe Szent Mihály és az ő mérlege. Gyerekkoromban az iskolában ezen a napon mindig fehér köveket gyűjtöttünk, majd a nap végén egy hatalmas mérlegre tettük, aminek a másik felén fekete kövek voltak. Néma csendben vártuk, melyik oldal nehezebb, a jó vagy a rossz győz. Remélem most, sok évvel később is sikerült ott a dombon, a templom falai között billenteni egyet azon a bizonyos mérlegen.
A történet szereplői: Antal András, Czine Attila és Majoros Árpád Csaba, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai és Csenyéte apraja-nagyja.
Fotók: Majoros Árpád. Szöveg: Mátrai Roxána, Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület
