Aki szellemekkel és árnyakkal beszélgetett

Charles Fenyvesi emlékezete

November elején, pár héttel 87. születésnapja előtt meghalt az Amerikába szakadt ötvenhatosok nemzedékének egyik utolsó tagja, Fenyvesi Károly, azaz Charles Fenyvesi. Amerikában elsősorban újságíróként ismerik a nevét, akinek írásait a US News and World Report, a Washingon Post és a New York Times hasábjain lehetett olvasni évtizedeken át. Magyarországon szépíróként vált népszerűvé, aki egyszerre volt a füveskönyvszerű elmélkedő próza mestere, a politikai összeesküvések leleplezője s a magyar zsidó családtörténet és helytörténet krónikása. Nemcsak újságcikkeit írta angolul, de könyveit is, anyanyelvi írókat megszégyenítő szemléltető pontossággal és költőkhöz illő lírai emelkedettséggel. Előbbit minden bizonnyal a Harvardon tanulta, utóbbi talán a Holocaustban megélt események hatására kialakult érzékenység lenyomata.

Fenyvesi Károly debreceni születésű volt, szabolcsi illetőségű családja vagy háromszáz éven át a magyarországi zsidóság kevéssé népes földműves rétegéhez tartozott. Az évszázadok alatt a Schwarczok szinte nagybirtokosai lettek a Nyírderzs és Gyulaj körüli vidéknek, az ottani keresztények általános szeretetétől övezve. Vallásukat tekintve a zsidó ortodoxia különös ágához tartoztak, és a Baal Shem Tov és a nagykállói csodarabbi, Taub Izsák szellemi fennhatósága alatt kibontakozó és izmosodó, jámborságot és életörömöt hirdető hászid mozgalom felvilágosult hívei voltak. Világra jöttekor, 1937-ben Fenyvesi ezt a szellemi és lelki örökséget kapta, amelyet termékeny élete során végig kincsként őrzött. Ám többszörösen összetett személyiségében a hagyomány tisztelete békében megfért az újra való nyitottsággal; ezek egymásba fonódva erősítették különleges személyiségét, többszörös identitást adva neki.

Hiszen maga a hagyomány is két dolgot jelentett a számára: zsidóságot és magyarságot. „A zsidósághoz – olvassuk szavait a Járai Judittal készült „beszélgetős könyvben” – szellemileg kötődöm: a zsidó tanban, a Tóra és a Talmud útmutatásai szerint próbálok élni, a Bibliából merítem gondjaimhoz az erőt, a talmudi meghatározások igazítanak el az életben.”[1] A zsidó tan összefonódik a családdal, az elődökkel, akikkel együvé tartozik, s akik álmaiban gyakori vendégek. Ezt is jelenti a zsidó hagyomány: megőrizni emléküket azzal, hogy élettörténetüket és történeteiket továbbadja. Ezek a családi történetek alakították a gyermek személyiségét, és formálták azután a felnőtt szilárd emberi tartását, lelki-érzelmi lehorgonyzottságát.

[…] azok a ritka pillanatok térnek vissza gyerekkoromból, amikor egy családi történet ringatott este álomba, de elalvás előtt még hallottam az ébren maradottak világából egy hangot – anyámét, nagyanyámét, nagybátyámét talán –, amint befejezi a történetet. Továbbgördült a birkagyapjúval vagy krumpliszsákokkal megrakott szekér, de én akkor már odabújtam a kocsishoz, nagyapámhoz, aki egy dallamot dúdolt, félig héber ima, félig magyar népdal melódiáját, és a lovak vidám ügetése diktálta hozzá az ütemet. Álom, történet, utazás – mindez most már az enyém volt.[2]

A „félig héber ima, félig magyar népdal” a Szól a kakas már című messiásváró zsidó-magyar népdal, amelyet a legenda szerint a kállói rabbi egy furulyázó pásztortól hallott, s felismervén benne a kakast mint a Messiás előhírnökét, két héber sorral toldotta meg. A kérdéssel – „Meddig, meddig várj?” – és a válasszal – „Amíg a Szentély újra felépül.”[3]

A holokausztot csodával határos módon élte túl édesanyjával: első körben nagybátyja, a keresztény származású Thury Levente újságíró és Dávid Erzsébet, a debreceni polgármesteri hivatal anyakönyvi kivonatok kiállításával foglalkozó munkatársa segített. Utóbbi – akiről Fenyvesi azt feltételezi, hogy „ő volt Keresztes-Fischer belügyminiszter embere Debrecenben”[4] – állította ki számukra is a hamis okmányokat, s juttatta el az akkor már Budapesten tartózkodó Károlynak és Annának. Ezekkel a papírokkal jutottak be a Csaba utca 20. számú házba, amely a Sztehlo Gábor és a Jó Pásztor nevű református társaság által fenntartott egyik védett ház volt. Sztehlóéknak majd kétezer embert sikerült megmenteniük, akik kétharmada gyermek volt.[5] (A zsidómentő „angyalokról” írt könyvéről később szólok.) Mindezek a megpróbáltatások nem gyengítették hitét: azután sem „a hittel, hanem inkább az Istennel [voltak] súlyos problémái”,[6] mondja. Ezért teszi fel kérdéseit a Mindenhatóhoz minden engesztelésnapon, vagyis jom kippurkor, arról faggatva, hogy hol volt akkor, miért engedte meg, hogy mindez megtörténjen…? Ugyanakkor a kollektív bűnösség elvét elutasítja: „ez a gyűlölet logikája […]. Egy nemzet nem lehet bűnös. […] ezt a gondolatot a nácik és a kommunisták agyalták ki.”[7]

Egyik legszebb történetében a magyar zsidó lelki hazatérésének kiváltságos pillanatáról beszél. Amikor immár Amerikából először Derzsbe látogatott, őseinek fejfáit keresve a temetőben találkozott egy fiatalemberrel.

Harminc-egynéhány éves falubeli férfi siet felém, hogy megtudja, ki a látogató, és mi szél hozta erre. Bemutatkozik, és közli, hogy a temető tőszomszédságában lakik. Kézfogás közben szemembe néz, fürkészően pillant arcomba, majd megkérdi – s szavai mint rózsaszirmok szállnak a levegőben: – Maga a mi zsidóink közül való?

Torkom összeszorul, csak bólintani tudok, egyre csak bólogatok.

– Isten hozta idehaza – szól.[8]

A múltra emlékezni kell, mert a leszármazott ezzel tartja életben őseit.

Az emlékezés nekik azt a lehetőséget adja meg, hogy tovább éljenek, pontosabban egy másik dimenzióját ismerjék meg az életnek, nekem pedig arra teremt folytonos lehetőségeket, hogy soha ne legyek egyedül. Engem körülvesznek családom azon tagjai is, akik fizikai valójukban már rég-rég elmentek… Ha történeteiket továbbmeséljük, továbbörökítjük, szeretteink soha nem hagynak el bennünket.[9]

Ez Fenyvesi írói éthoszának legszebb összefoglalása: azzal, hogy családja rég meghalt tagjainak történeteit továbbmeséli, életben is tartja őket. Így a leszármazott mindig élvezheti az árnyak és a szellemek társaságát, és soha nem lesz egyedül.

Ugyanakkor Fenyvesi magától értetődőnek tartja azt is, hogy „bizonyos időkben és helyzetekben” [10] magyarként kell viselkednie. Ilyen idő és helyzet volt az 1956-os forradalom, „a magyar történelem e nagyszerű pillanata”, amikor a többi felkelőhöz hasonlóan őt is az a cél vezérelte, hogy „a kommunizmust el kell takarítani!”[11] Magyar patriótának mondotta magát,[12] aki családi neveltetéséből adódóan kötődött szülőhazájához. Ősei közül, írja többen is válaszoltak 1848 dobpergésére, sőt már a kuruc tárogatószóra is, és szenvedélyesen hittek abban, hogy a szegényes nyíri homokot az Ígéret Földjévé varázsolhatják. A két kötődés közt nem éreztek ellentmondást; ellenkezőleg, így lett a világuk kerek.[13]

Zsidó–magyar kettős identitása késztette arra, hogy 1956. október 23-án Debrecenben a felkelőkhöz csatlakozzon, s ráérezve az országot magával ragadó forradalmi hangulatra, néhány diáktársával tüntetést szervezzen délelőtt tíz órára, „[e]lőbb, mint a pesti műegyetemisták!”[14] A patrióta mély felháborodásával fejezte ki bizalmatlanságát a kommunisták látszólagos megtérésével kapcsolatban: „Nagyon sok az olyan emberfajta, akit nem szeretek. Például? Azokat, akik este nyugovóra tértek mint kommunisták, és másnap reggel felébredtek mint demokraták. […] Nehezen tudom elfogadni, hogy ezek az emberek most tényleg demokraták volnának. Hamisak.”[15] És ebből a patrióta alapállásból fejezte ki csalódását a 2006-os választások eredménye felett, amelyről előbb azt hitte, „választási csalás” eredménye, később azonban világossá vált számára a még kiábrándítóbb magyarázat, miszerint a rendszerváltás után másfél évtizeddel „[a] magyarok valóban így szavaznak. Még mindig.”[16]

A forradalomban vállalt szerepe miatt el kellett hagynia az országot, s a határon átjutva előbb Eisenstadtba, onnan pedig Salzburgba ment, ahol – minthogy valamennyire tudott már angolul – munkát kapott az amerikai konzulátuson. Hamarosan ő is benyújtotta kérvényét az Amerikában való letelepedésre, s egyike lett annak a néhány magyarnak, aki megkapta a Harvard Egyetem ösztöndíját. (Erich Segal – aki a Love Story című regény szerzőjeként vált ismertté – meg is írta ennek a Harvard-évfolyamnak a történetét The Class című könyvében, amelyben ezek az ötvenhatos magyar ösztöndíjas fiúk is szerepelnek.) – Ezzel megkezdődött Fenyvesi második élete, immár Charles Fenyvesiként. A derzsi magyar zsidó család leszármazottja sikeres amerikai újságíró lett, akinek a nevét az élvonalbeli lapok állandó munkatársaként, alkalmasint rovatvezetőjeként ismerte meg az olvasóközönség. A washingtoni bennfentes híreit-pletykáit olvashatták a US News and World Report olvasói a Washington Whispers („Washingtoni suttogások”) című rovatában, a Washington Postban pedig húsz éven át állandó kertészkedési rovattal (Ornamental Gardener, vagyis „A dísznövény kertész”) jelentkezett, amelyben nemcsak a növények ültetésére és ápolására vonatkozó tanácsokat adott, hanem az egyes növények történetét, mitológiai-szimbolikus jelentését is megírta.

Irodalmi munkássága, mely több mint egy tucat megjelent kötetből áll, történelmi és családtörténeti érdeklődéséből nőtt ki, és – bizonyos átfedésekkel – három fókuszpont köré szerveződik. Minhárom csoportról elmondható, hogy bár szerzőjük angolul író amerikai, valamilyen módon – vagy a Magyarországon elsajátított szellemi attitűd, vagy direktebb módon a téma okán – Magyarországhoz, a magyar történelemhez, a magyar föld szeretetéhez köthető. Ugyanakkor ezek a témák és attitűdök könyveiben egyetemes jelentőségre tesznek szert, és minden nemzet olvasóit képesek megszólítani.

Témájuk szerint az első csoportba sorolhatók füveskönyvszerű elmélkedő prózai művei. Egyik kiemelkedő példája ennek az írásmódnak a Washington Post kertészeti rovatából kinőtt Trees (Fák, 1992) című (és sajnos magyarra nem fordított) könyve, amelyben a nagyon is praktikus kertészeti tanácsokat a Talmudban olvasott instrukciókkal és a botanikai szakirodalomból vett tanácsokkal fűszerezi. Ekkor már Washington belvárosából az ötholdas marylandi „tanyára” költözött családjával, ahol több mint húsz éven át gazdálkodott. Gyakran mondta, hogy a „föld hordozható” – vagyis a szabolcsi birtok áttelepíthető az USA keleti partjára, ha a leszármazott feléleszti magában a sok nemzedéktől örökölt földműves hajlamot. Ebbe a csoportba sorolom Elmélkedések egy kerti padon[17] (2010) című könyvét is, ahol azokat a természet ihlette elbeszéléseit gyűjtötte egybe, amelyek a növényekkel és az állatokkal oly bensőséges kapcsolatot élvező szerzőnek a fantasztikumba tett kirándulásait rögzítik.

A kötetek második csoportjában sorakoznak a politikai szakíró, a washingtoni bennfentes és az épp megnyíló levéltárakhoz mások előtt hozzáférő kutató munkái. Talán a Washington Whispers rovatból, legalábbis annak szellemiségégéből nőtt ki a magyarul is megjelent Három összeesküvés – Rundstedt tábornagy, Canaris tengernagy és a zsidó mérnök, aki megmenthette volna Európát[18] (2007). A könyv három (német, magyar, osztrák) náciellenes összeesküvésről szól az állítások történészhez méltó alátámasztásával, illetve dokumentálásával. Az első összeesküvés élén Canaris tengernagy állt, aki amellett, hogy a német elhárítást irányította, az amerikai hírszerzés nyilvántartott ügynöke volt. (Fenyvesi Horthy „legjobb barátjaként” említi.) Kudarcát az árulások és az egyes vezetők inkompetenciája mellett az okozta, hogy Roosevelt elnök nem akart szövetségre lépni velük, arra hivatkozva, hogy „nem sokkal jobbak Hitlernél és a náci vezetőknél”. A Horthy és Kállay irányította magyar kiugrási kísérlet kudarcát elsősorban a kedvezőtlen geopolitikai helyzettel magyarázza. Az ausztriai összeesküvést gazdag üzletemberek és egyházi személyek szervezték. A kudarc oka itt is a dilettantizmus volt, valamint az – állítja a szerző –, hogy nem kaptak megfelelő segítséget az amerikaiaktól. Fenyvesi nemcsak kiterjedt levéltári kutatómunkát folytatott, de az események még élő tanúit is felkereste. Kutatómunkája gyümölcseként született a Mikor az angyalok túljártak a világ eszén (2001) című könyve is, amelyben Raoul Wallenberg, Dávid Erzsébet, Sztehlo Gábor és Thury Levente zsidómentő „angyalok” páratlan hősiességének állít emléket. Itt is a felejtés ellen küzd; célja az „idő megmentése a feledéstől”[19] volt. Hiszen, mint a Baal Sem Tov szellemében írja, „az emlékezetben van a megváltás titka.”[20]

Utoljára hagytam azt a területet, amely számára minden bizonnyal a legfontosabb volt: a családtörténet, a helytörténet, a zsidó történet és a nemzettörténet nagyszabású krónikáit. Ezek a művek éppen annyira mesélnek valóságos eseményekről, mint fantasztikusakról, hiszen az ősökkel és a történelmi alakokkal való találkozások mind Fenyvesi képzeletében vagy álmaiban zajlanak: elődjeitől eltanulta a különleges dimenziók befogadását, az árnyak, szellemek és angyalok észlelését és elkvártélyozását a maga lelki hajlékában. Ennek a csoportnak a legjelentősebb műve a Mikor kerek volt a világ, amelynek első, angol nyelvű változata[21] 1990-es megjelenésével azonnal ismertséget szerzett Fenyvesinek nemcsak az amerikai olvasók között, de nemzetközileg is. A számos fordítás közül elsőként a magyar jelent meg 1992-ben, amivel Charles Fenyvesi neve fölkerült a magyar irodalom térképére is. Az emlékezés és a történetmesélés kettős gesztusából nőtt ki a mű, mely a Schwarcz család majd’ háromszáz éves történetét mutatja be, felvázolva a szabolcsi valóság, sőt szélesebb értelemben a magyar történelem alkotta hátteret. Az ősök történeteinek ismerete és megőrzése lett a krónikás elsődleges feladata, egyben a hithez és a közösséghez való hűség záloga. A Schwarcz család történetét elsőként lejegyző nagybáty, Sumi bácsi jegyzetei szolgáltatják a történetek alapját, ám ezeket Fenyvesi kiegészíti az elődök által személyesen is ismert kállói Taub rabbi, valamint a nagykárolyi „igazi” Ráchel, a cigányzenészekkel barátkozó nagyapa, Schwarcz Károly, a nagybáty, Thury Levente és mások történeteivel.

A kötet záró epizódja az „utolsó gyulaji földbirtokos”, Sumi bácsi temetését meséli el. Ekkor már a faluban egyetlen zsidó sem lakott, s évtizedek óta még csak nem is temettek zsidót, így lehetetlen lett volna betartani a vallási előírásokat. Sumi azonban egyezséget kötött Istennel, s a derzsi zsidó temetőbe úgy temettette el magát, hogy „a történelemben először hat görögkatolikus gyerek olvasta fel a halottkért mondott imát, a kaddist, amit Sumi magyar betűkkel – a könnyebb kibetűzés kedvéért csupa nagybetűvel – legépelt számukra, és kérte, hogy koporsójának elföldelése után mondják el”.[22] Aznapra bezárták az iskolát és a boltokat, hogy a falu egész népe jelen lehessen a szertartáson. Akácvirágzás lévén, még az akácok is ünneplőbe öltöztek – „kecses virágfürtök soha nem pompáztak még akkora tömegben, mint aznap, amikor az utolsó földesúr hazatért.”[23] Sumi temetésével így lezárult a zsidó múlt Nyírderzs apró falujában is.

Fenyvesi utolsó kötete, a Szellemidéző[24] (2016) szintén ebbe a csoportba tartozik. Az itt megidézett szellemek között csak két családtag szerepel, a csipkeverés mesterasszonya és Károly nagynénje, Elza néni, valamint a családba keresztényként beházasodó, de igazi Schwarczként elfogadott és szeretett újságíró, Thury Levente. Még két magyar szellem jelenik meg a könyvben: Rákóczi fejedelem, aki kincsesládáját bizalommal őriztette a zsidó földbérlővel, és Álgya-Pap Zoltán honvéd tábornok, aki a rosszemlékű „Cigánybáró” hadműveletben való részvétele és a szovjet lágerekben letöltött tíz év után a nyugati emigrációban lett teozófus pap. Két írótárs is megszólal a kötetben, Joszif Brodszkij orosz költő és Isaac Bashevis Singer orosz–amerikai prózaíró; Fenyvesi mindkettőjükkel találkozott személyesen is, éjszakába nyúló beszélgetéseket folytatva velük, amelyek főbb részleteire visszatér szellemük megidézése alkalmával.

Fenyvesi Károly temetése zsidó szokás szerint halála után néhány napon belül lezajlott. Bár utolsó éveiben lányukhoz közel, Los Angelesben éltek, végső nyughelyre a hőn szeretett marylandi tanyától alig egy mérföldre fekvő zsidó temetőben lelt. Mi Zoomon követtük a szertartást, amely – mint unokahúga, Thury Kati fogalmazott – olyan „karcsisan” sírós-nevetősre kerekedett: a rabbi után a gyerekek, az unokák és a barátok mind előadták kedves történeteiket az eltávozott családfőről, gyakran megkönnyezve az emlékeket, ám legalább olyan gyakran a közönség természetes nevető reakcióját kiváltva. Ekként ez a „karcsis” temetés „hászidos” is volt, a koporsó mellett is az élet ajándékáról szólt, még ha olykor a „magyaros” „sírva vigadás” lett is úrrá a jelenlévőkön. Karcsis – hászidos – magyaros: bizonyosan az eltávozott nagy örömére. Mint ahogyan abban is kedvét lelhette, hogy a szertartás zárlatát Samu fia (tősgyökeres amerikai) feleségének magyar nyelvű éneke zárta, Szól a kakas már.

*

Harminc-egynéhány éven át ápoltuk barátságunkat Fenyvesi Karcsival; a világ különböző tájain és különböző helyszínein találkoztunk, mindenütt kihasználva az alkalmat, hogy nagyokat beszélgessünk. A könyveit meleg szavakkal dedikálta nekünk, férjemnek és nekem, de az összes dedikáció közül a legmegtisztelőbb a Mikor kerek volt a világé, amelynek belső címlapján ez áll: „Enikőnek és Lacinak, a lélekben Schwarczoknak, sok szeretettel, Fenyvesi Karcsi”. Kicsit azt reméljük, hogy Karcsi, aki tudja, mit jelent a szellemek és árnyak látogatása, azokhoz is eljön, akik csak „lélekben Schwarczok”. Várjuk őt álmainkban.