11.szept

Idén ősszel viszont azt követhetjük figyelemmel, hogy az amerikaiak öt év távlatából miképp tekintenek vissza nemzetük talán legsúlyosabb tragédiájára, arra az eseményre, melynek bekövetkeztét korábban (az 1993-as robbantás, melynek célja feltehetően legalább az egyik torony romba döntése volt) nem tartottak lehetségesnek, mégis megtörtént.

Amerika gyorsan reagált: röviddel a merényletek után már elkészültek hosszabb vagy rövidebb dokumentumfilmek, de ezek inkább bemutató jellegűek, és a döbbenetes, helyszínen készült amatőr és híradófelvételek (melyeket csak egy-két túlélő vagy szemtanú beszámolója szakít meg) összemontírozásánál többet nem nyújtottak. Ahogy a sorozatok (Harmadik műszak) a hatásvadász, Amerika kritizáló Michael Moore sem hagyhatta ki, hogy a félelem teóriájához (Kóla, puska, sült krumpli), és George W. Bush gúnyolásához (Fahrenheit 9/11) ne tegye hozzá saját nézőpontját a terrortámadásokkal kapcsolatban. Még ha ez az esemény is volt az ürügy Irak megtámadására, Moore filmjei akkor is csak érintőlegesen foglalkoznak a témával.

Nagyjából egy évvel a történtek után mutattak be olyan filmet, melynek központi témája kétségtelenül a terrortámadás volt. A 110901 - Szeptember 11 ugyan játékfilm hosszúságú, de mégsem lehet annak nevezni. Tizenegy rövidfilmet láthatunk tizenegy különböző rendezőtől, akik munkájuk elkészítéséhez teljes alkotói szabadságot kaptak egyetlen kikötéssel, hogy filmjeik mindössze 11 perc és 9 másodpercesek lehetnek. A rendezők éltek is a lehetőséggel, és igyekeztek minden eszközzel elérni, hogy filmjeik a rövid időtartam ellenére át tudják adni mondanivalójukat. Bár különböző személyiségek és filmjeik legalább ugyanannyira változatosak, mint ők maguk (Mira Nair például nem is a támadásról, hanem az azt követő "minden arab terrorista" paranoiáról szól), egy valami mégis összeköti őket: a személyes hangvétel. Egyik film (kivéve talán Inárritu) sem koncentrál a becsapódó repülőkre, az összeomló épületekre, a tűzoltókra, a menekülő emberekre, hanem inkább egy külső szemlélődő szubjektív véleményére, melyet gyakran az adott rendező szülőhazájába helyez át, esetleg egy történetet épít köré, de előfordul, hogy politikai nézeteit sem rejti véka alá. Sokak meglepetésére ezt a "feladatot" nem az amerikai külpolitika ellen gyakran fellépő és ennek hangot adó Sean Penn látta el, hanem az angol Ken Loach, akitől azért szintén nem áll távol a nyílt politizálás. Az amerikai színész-rendező egy magányosan éldegélő idős ember napjait mutatja be szűk, félhomályos lakásában, kinek rég elhunyt feleségétől kapott virágai az első torony leomlásánál fényt kapva kelnek életre. Természetesen sokat lehet vitatkozni azon, hogy melyik rövidfilm a legjobb. Mindenkinek más, igazából egy olyan darab sincs, amire mindenki azt mondaná, messze kiemelkedik társai közül. Személy szerint nekem Claude Lelouch epizódja tetszett legjobban, mely egy süketnéma lány megromlott kapcsolatát mutatja be szépen, minimális eszközökkel. A lány szakítani szeretne idegenvezető fiújával, és csak egy csoda hozhatná őket újra össze. Ez a csoda be is következik azon a nevezetes napon

A 110901 - Szeptember 11 óta nem készült film az ikertornyok lerombolásáról. Egészen mostanáig. Az ötödik évforduló alkalmából először forgattak nagyjátékfilmet, ráadásul rögtön kettőt. Az egyiket Oliver Stone rendezte. Stone idestova tíz éve nem készített jó filmet, és bár az összedőlt torony alatt rekedt tűzoltókról szóló World Trade Centert csak szeptember végén mutatják be, az előzetesek és a negatív velencei visszhang miatt sokan már most rossz filmnek titulálják. Ebben van némi igazság, hiszen az előzetes képkockáit látván könnyen lehet, hogy egy sírós, érzelgős, tipikus amerikai szuperprodukciónak nézünk elébe.

A másik filmet, a United 93-ast már vetítik a mozik. A filmet az a brit Paul Greengrass írta és rendezte, aki viszonylag rövid filmes pályafutása alatt már számos műfajban kipróbálta magát. Készített romantikus filmet (A repülés elmélete), drámát (Véres vasárnap) és akciófilmet (A Bourne-csapda) egyaránt. Mikor ez utóbbi filmről megtudtam, hogy ő rendezi, kicsit megijedtem, mert azt gondoltam, a későbbiekben is hasonlóak (esetleg rosszabbak) kerülnek majd ki a keze alól. De szerencsére nem a pisztolylövésekre, hanem annak a járatnak a bemutatására szentelte képességeit, amelyik a négy eltérített gép közül nem érte el a célját. Az United 93-as szellemiségében és vizualitásban is a Véres vasárnaphoz áll közelebb. Ismeretlen szereplők (néhányuk saját magát játssza), visszafogottság, állandóan mozgó kézikamera, dokumentumszerűség, egyszóval Greengrass érezhetően arra törekedett, hogy a United 93-as utasait, a légiirányító központ dolgozóit a lehető leghitelesebben mutassa be. Bátran állíthatjuk, hogy szándékát elérte. Ha a néző nem ismerné az előzményeket, az első húsz perc után azt gondolhatná, hogy egy ismeretterjesztő filmet lát arról, hogyan száll fel egy repülőgép. Abba is betekintést nyerhetünk, hogy az irányítótorony dolgozóinak milyen pokoljárásokat kell átélniük nap mint nap egy olyan országban, ahol minden pillanatban 4-5000 repülő van a levegőben.

Az események akkor kezdenek felgyorsulni, mikor az egyik gép eltűnik a radarról, és kiderül, hogy a Világkereskedelmi Központ tornyába csapódott. A film másik erénye, hogy hihetetlen izgalmakat tud teremteni, szinte szurkolunk az utasoknak, annak ellenére, hogy tudjuk, mi lesz a sorsuk. Továbbá nagyon szerencsés módon, a film egyáltalán nem politizál (Bush elnök egyszer sem jelenik meg), nem ítélkezik, és még csak meg sem közelíti a giccs határát. Greengrass filmje ez idáig a legjobb az adott témában, és méltó emléket állított a szeptember 11-én elhunyt áldozatok emlékére. Sok év múlva is nyugodtan meg lehet nézni, levetíteni akár iskolákban is, nemcsak mert pontosan mutatja meg az emberi bátorságot, hanem mert hiteles dokumentum marad az új évezred első évéből.