ARIFF

Véget ér a nyitóünnepség, mindenki távozik, és csak keveseknek tűnt fel, vajon a zsűritagokat miért nem mutatták be? Pedig a filmek után ők a fesztivál legfontosabb képviselői. Ha a megnyitón nem is, de az újságokból és az Internetes honlapokból azért megtudhattuk, kik is fogják értékelni azt a tizenegy versenyfilmet, amelyek legalább olyan változatosak, mint maga a zsűri összetétele. A magyar származású operatőr, Andrew Laszlo zsűrielnök, Cristi Puiu román filmrendező, Elina Löwensohn színésznő, Ron Holloway filmkritikus, és a fiatal magyar rendező Kenyeres Bálint alkották azt a zsűrit, akiknek Európa számos pontjáról érkező filmeket kellett elbírálniuk.

Csehország és Szlovákia is egy-egy filmmel versenyzett a fődíjért. Az előbbi Petr Zelenka rendezésében, Az élet felhős oldala címet viseli, melynek szereplői mindannyian magányosan élnek és a határokat nem ismerve mindent elkövetnek annak érdekében, hogy társat találjanak. Ezt a szomorú helyzetet mutatja be a film rengeteg humorral és vicces szituációkkal. A karakterek olykor furcsán viselkednek, de szerethetőek, különösen a főhős, akinek jellegzetes mimikája nagyon jól passzolt a film témájához.

A versenyfilmek között három női rendező munkája is feltűnt. A norvég Sara Johnsen A tél csókja című filmjében egy gyermekét elveszítő édesanyát mutat be, aki az újrakezdés reményében választja vidéki életet. A környéken egy fiatal arab fiú holttestét találják meg, és Victoria, az édesanya rájön, hogy nem gyilkosság áldozata lett, hanem saját magával végzett, mert apja nem hagyta hazamenni, hogy feleségül vegye szerelmét. Az eset láttán Victoria újból ráébred, milyen nagy hibát követett el, hogy elismert orvosi tudása ellenére nem vette észre gyermeke leukémiára utaló tüneteit. Lelkiismeret-furdalása Stockholmba, férjéhez vezeti, akitől sírva kér bocsánatot. A történet alapvetően szép és érdekes, mégis a megvalósítása nem igazán sikeres, főképp a gyakorta túlzott érzelgősségbe átmenő jelenetek miatt. Ez egy északi rendezőtől igen furcsa, mint ahogy az is, hogy a helyszínekben rejlő lehetőségeket miért nem használta ki jobban.

Németországot Emily Atef képviselte Molly útja filmjével, amely a címadó lány Lengyelországban tett hosszú útjáról szól. Molly Írországban találkozott egy lengyel bányász fiúval, akivel ugyan csak két napot töltött együtt, mégis annyira beleszeret, hogy utánamegy. Egy kis lengyel faluba érkezik, munkát vállal, és mindent megtesz azért, hogy megtalálja szeretett fiúját. Még az undok főbérlő, a helyi örömlányok, és az erőszakos rendőr sem tudják visszatántorítani céljától. Keresésében még elszántabb lesz, mikor kiderül, hogy gyereket vár a fiútól, akit végül megtalál az utolsó pillanatban. De addigra Molly számára már nyilvánvaló lesz, hogy mégsem ez a fiú kell neki. Még terhességének titkát sem meri előtte feltárni, és inkább hazamegy. A Molly útja meglehetősen naivnak tünteti fel a főhősnőt. Nem derül ki, hogy mi is történt Írországban, ami miatt Molly ekkora útra indult. Ezért tetteit motiválatlannak érezzük, ráadásul érthetetlen, miért várja el az egyszerű bányászfiútól, hogy megértse lelki problémáit. A filmnek nemcsak ezek a hibái. Számos alkalommal használ közhelyes megoldásokat, gondolok itt Molly táncjeleneteire, és igyekszik realisztikus lenni, amit azzal próbál elérni, hogy bemutatja a falu összes lekoszlott, tönkrement bányáját. Ez az igyekezet kudarcba fullad. Molly a film elején leveleket küld szüleinek, amelyekben azt hazudja, hogy nyaraláson van. Ez a szál a történet közepén végleg megszűnik, elvarratlan marad.

A harmadik női rendező a holland Nanouk Leopold, aki a fesztivál egyik legkülönlegesebb filmjével, a Guernsey-el rukkolt elő. A szereplők, akárcsak egy kortárs ázsiai művészfilmben, nagyon keveset beszélnek. Ha igen, akkor általában semmitmondó, felszínes közhelyekről esik csak szó. Anna, a főszereplőnő, kolléganője öngyilkossága után ráébred, mennyire elidegenedett mindentől és mindenkitől. A történet azt vezeti végig, hogy Anna és férje hogyan csalják meg kölcsönösen egymást. A Guernsey letisztult képi világú, távolságtartó, lassú film, amely az emberi kapcsolatok teljes elhidegüléséről, és a változás reményének megszűnéséről szól.

Magyarországról a Szemlén is vetített Pacskovszky József filmjét, a Lopott képek-et vetítették a versenyszekcióban. Egy kis kamera, amely mindig más ember kezébe kerül, rögzít, illetve "ellop" a valóságból képeket, eseményeket. Az alapkoncepció nem rossz, de az egyfolytában ide-oda rángatózó kamera hamar elszédíti a nézőt, miközben a film görcsösen törekszik hiteles valóságábrázolásra. Ez az, ami nem működik, hiszen egyszerűen képtelenség elhinni, hogy mindegyik szereplőnek, akihez a kamera kerül, rendelkezik azzal a beteges beállítottsággal, hogy magánélete minden egyes pillanatát filmre vigye. Még az olyan jó színészek, mint Bánsági Ildikó vagy Szacsvay László sem tudják megmenteni a filmet.

A bűnügyi történetek mindig is kedvelt témái voltak a filmrendezőknek. Ez alól az izlandi Baltasar Kormákur sem kivétel, aki első filmjével, a 101 Reykjavíkkal vált ismertté a nemzetközi porondon. Az Út a mennyországba harmadik és első angol nyelvű rendezése. A főszereplő biztosítási nyomozónak, Holtnak kell egy rejtélyes esetet felgöngyölítenie egy észak-amerikai kisvárosban. A film végére a szálak már annyira összefonódnak, hogy maga a néző sincs tisztában azzal, hogy mi is az igazság. De a film éppen ezért jó, mert arra késztet minket, hogy újból megnézzük. Ami a történetnél is erősebb, az a film képi világa. A történet Amerikában játszódik, mégis olyan érzést kelt, mintha Izlandon lennénk. Majdnem mindig sötét van, esik a hó, vagy az eső, a táj lepusztult, a hangulat nyomasztó. Aki szereti a krimi műfaját, nem fog csalódni ebben a filmben.

Egy fiatal fiú, Sami, balesete után elmegyógyintézetbe kerül, ahol szótlanul ül és néz maga elé. Gondozójának szinte harapófogóval kell kiszednie a szavakat belőle. Ezalatt lassan kirajzolódik előttünk, hogy Sami miért került intézetbe. Sami anyja mindent elkövet, hogy fiát kihozza erről a nyomasztó helyről, de végül ő kerül oda, fia pedig hazamehet. Röviden erről szól a Honvágy című finn film, amit Petri Kotwica rendezett. "Egy kemény, provokatív filmről van szó", ahogy azt a rendező beharangozta a vetítés előtt. A probléma csak az, hogy ez a film egyáltalán nem provokatív, inkább az próbál lenni. Olyan eszközökkel igyekszik ezt elérni, amelyeket már korábban elloptattak filmekben. A legszembetűnőbb az a jelenet, amelyben a fiatalok egy összetört CD-lemezzel vágják fel ereiket, miközben hangos finn metálzenét hallunk. Ezt a zenei műfajt igen csak szeretheti a rendező, hiszen majdnem minden tizedik percben elhangzik egy-egy szám. A jelenetek végén begyorsuló, Harcosok klubjára emlékeztető kameramozgások pedig teljesen feleslegesek. A Honvágy egyáltalán nem durva film, a véres pillanatai pedig inkább nevetségesek, mint sokkolóak.

Az angol abszurd humor még mindig képes megállni a lábán. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Michael Winterbottom Bikatöke című alkotása. A lassan már évente egy-egy filmmel jelentkező Winterbottom (akinek jelenleg Guantanamo című filmjét vetítik a mozik) Laurence Sterne Tristram Shandy című "posztmodern" regényét viszi, pontosabban próbálja filmre vinni, de a gondok csak gyarapodnak, amikor az is kérdésessé válik, hogy egyáltalán magát a filmet sikerül-e megvalósítani. A remek forgatókönyvvel és igazi angol humorral tarkított Bikatöke nemcsak az angol irodalomra és filmművészetre (A rajzoló szerződése, Barry Lyndon) reflektál, hanem magára a filmkészítésre is. Mindezt olyan könnyedséggel, és természetességgel teszi, hogy öröm nézni. Bár irodalmi adaptációról van szó, mégis gyakran találunk benne olyan képi játékokat, amelyeket kizárólag a film tud megvalósítani.

A mester a versenyfilmek közül talán a legszebb. Rendezője, a lengyel Piotr Trzaskalski egy orosz késdobáló történetét meséli el, aki a szerelemből kiábrándulva járja a falvakat és kápráztatja el a nézőket tehetségével. Végül ugyan beleszeret egy fiatal lányba, de önfejűségéért később nagy árat kell fizetnie. A mester mondhatni egy klasszikus drámát dolgoz fel, mégsem érezzük elévültnek. A történet sosem lépi át az érzelgősség határát, a főszereplő, Alexander pedig kiváló, egyedi karakter. A film igazi, szinte olyan megfoghatatlan és sokáig megmaradó élményt ad a nézőnek, amilyet egyik versenyfilm sem tudott átadni, még a Bikatöke sem.

Az utolsó versenyfilm, A kecske ünnepe meg sem közelíti társainak magas színvonalát. A film rendezője, a hollywoodi körökben mozgó Luis Llosa, aki korábban olyan, az átlag amerikai filmekhez képest is minősíthetetlenül rossz filmeket készített, mint A specialista vagy az Anakonda, itt sem tagadta meg önmagát, és egy kevésbé akciódúsabb, ám annál unalmasabb, elkopott klisékre építő filmet hozott létre. Llosa is abba a hibába esett bele, amibe már sok kortárs amerikai rendező is, nevezetesen hogy egy jó történetet valósít meg a lehető legrosszabb módon.

Elérkezett a záróest, ahol mindenki kíváncsian várta, ki nyeri a díjakat, de legfőképp azon aggódott, hogy vajon hány újabb musical betéteket kell megszenvednie. Szerencsére a szervezők, okulva a megnyitó negatív visszhangjaiból, mellőzték a zenét, és csak a fesztiválra koncentráltak. Ezúttal a zsűrit is bemutatták, az elnök, Andrew Laszlo kihirdette, hogy a fődíjat a Guernsey kapja, a legjobb férfi alakításért járó díjat a Honvágy, a legjobb női alakításét pedig A tél csókja című film főszereplőjének ítélték oda.

Színpadra lépett a diákzsűri is, akik sok vita után A mester mellett tették le voksukat, és külön elismerésben részesítették a Bikatökét. Winterbottom műve a filmkritikusok zsűrijének is tetszett, olyannyira, hogy fődíjukat az angol filmnek adták, külön dicséretet pedig a Guernsey kapott. Akárcsak a nyitógálán, most is adtak át életműdíjakat, nevezetesen Andrew Laszlonak és a híres francia filmzeneszerzőnek, Maurice Jarre-nak. Zárófilmként Joe Dante horrorfilmjét, a Hazatérést láthatta a nagyérdemű. Az amerikai rendező, akinek filmjeiből retrospektív vetítéseket tartottak a fesztivál ideje alatt, egy amerikai tévésorozat számára készítette el egy órás filmjét, mely egyértelműen reflektál a mai amerikai külpolitikára. Az elnök azt kívánja, bárcsak visszatérnének azok a katonák, akik a Közel-Keleten harcolnak és elmondhatnák véleményüket. A katonák meg is teszik, élőhalottként térnek vissza és szavaznak az elnök ellen. A végeredmény az utolsó pillanatban, persze csalással, az elnök javára fordul, emiatt az egész országot ellepik a zombi-katonák. Rendkívül szórakoztató film, a közönség számos tagja vevő is volt a humorra.

Zárás után jöhetett az epilógus, azaz a sajtótájékoztató, ahol kiderült, hogy a zsűritagoknak mely filmek tetszettek a legjobban. Érdekes volt hallani, annak ellenére, hogy egyik vélemény se volt meglepő. Teljesen érthető a többnyire amerikai filmeket látott és fényképezett (Rambo) Andrew Laszlo véleménye, aki A kecske ünnepére szavazott. Ugyanúgy érthető, a főleg művészfilmeket preferáló közép-kelet európai "blokk" véleménye (Puiu, Löwensohn, Kenyeres), akik a sokkal lassabb Guernsey mellett döntöttek. Kettejük között foglal helyet Holloway, akinek A mester tetszett a legjobban.

Összességében elmondható, hogy a fesztivál filmes mezőnye igencsak erős volt. Nem meglepő, hogy a zsűritagok több filmnek külön elismeréseket adtak. A mozik számos alkalommal majdnem teltházas termekben vetítették a filmeket, létrejött Fehérváron a fesztivál-hangulat, érezhetően elültették egy jövendő nemzetközi mustra magvait.