Betiltott filmek

Az üzbég film is ilyen, pedig nem szegényebb más országok művészeténél. Persze a munkából hazatért, jól megérdemelt pihenését töltő átlagpolgár kikéri magának az üzbég filmet. Neki elég napi három perc olvasás is és a 400 perc "xy" show. A nagyklasszikusokon (így mondják) edződött sznob vagy más néven kritikusnak álcázott fürkésző szemet is csak a posztmodern európai művészfilm hozza lázba: "unalmas, de legalább jó", állapítják meg, különben is az archaikus, néprajzi stílus mára kifújt. Szóval nem megy jól az üzbég filmnek (se). Pedig nem követett el semmit, éppen csak olyan, mint a többiek: érzéki, lírai, szép. Képeiben, alakjaiban erősebb, mint nyugati társai, de mindenekelőtt őszintébb, és ez már tényleg nem a legtrendibb erény.

Nem volt az akkor sem, amikor Shukrat Abbasov úgy gondolta, ideje az üzbégeknek is reflektálni a nagy francia újhullámra. 1963-ban a Nem vagy árva! című filmjével végleg kiradírozta szótárából a sztálini művészdoktrínákat (sic!) és kezébe vette a kamerát. Úgy filmezett Taskent utcáin, mint azelőtt még senki. Bátran mozgatta kameráját, hirtelen váltogatta képkivágatait. Drámája és alakjai életre keltek és semmivé foszlott a színpompás sematikus, hazug mesevilág, helyette az őszinte realizmus vette át a helyét. Filmjének nagy erénye az a merészség, amivel kitör a távolságtartásból és megmutatja szereplőit.

A mai napig az üzbég filmmel maradt ez az erő. Motívumai közül az egyik legjelentősebb a nő szerepe. Míg a nyugati kultúrákban a nő fokozatosan a vágy tárgyává vált, addig keleten - főleg belső-ázsiában - megmaradt a szakrális és profán világot összekötő, titokzatos lénynek. Erre a legjobb példa erre Juszup Razikov az idei Titanic Filmfesztiválon bemutatott A pásztor (2005) című munkája. Razikov kiemeli az élvezetet kergető közösségből az "anya" és a "fia" viszonyát. A felnőtté válás filmje ez, ahol a beavatás nemcsak fizikai felelősség, hanem a metafizikai megértése is.

Bosszantó, hogy pont ezeket a filmeket éppen az erényei miatt kritizálják a legtöbben: "Esetlegesek, hosszúak, unalmasak",- olvashatóak a külföldi és a hazai sajtóban egyaránt. De vajon milyen esztétika vezethetett odáig, hogy egy filmben csak a formai erényeket lássuk meg? A film hosszú útján eljutott Antonionitól, von Trierig és (már régóta) képtelen továbblépni. Míg Európában nem találunk jó filmeket, csak egyes filmekből kiemelhető jó részleteket, addig keleten sorra készülnek a mélyebb, kiforrott művészi alkotások.

Ám máshogy is lehet (lehetett volna). A kirgiz film a modernitásból jutott el a szakrálisig. A fejlődés nemcsak a filmeken, hanem az ihletadó Csingiz Ajtmatov novelláin is felfedezhető, amelyeket eleinte eredeti sztyeppei helyszíneken, (nemzetileg) nem túl eredeti orosz rendezők adaptáltak. Larisza Sepityko Forrósága (1963), Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij: Az első tanítójá-nak (1965) hősei még az ideológia síkján küzdöttek. A természetet (Istent) akarták legyőzni, hiszen fentről ezt parancsolták nekik (a másik Isten). Szergej Uruszevszkij: A versenyló halála (1969) és Irina Popavaszkalja: Dzsamila szerelme (1969) már egy átmenetet képeznek az ideológiából vissza az archaikus világba. Bolotbek Samsijev: A fehér hajó című Ajtmatov-filmje pedig már a mese világába tér vissza, egy elfelejtett időbe és térbe. A kirgiz film képes volt a modernitás jellemzőivel visszatérni egy olyan gondolkodáshoz, amely képes a világot (láthatót és láthatatlant) egységbe látni. A kortárs kirgiz rendező Aktan Abdikalikov is folytatja ezt a hagyományt. A Beskempir, a fogadott fiúban (1998) mintha egy ősi regős éneke égetődött volna celluloidra.

Eközben a nyugati film (és ember) látványosan nyalogatja sebeit, nem tudván mit kezdeni saját egzisztenciájával, önmaga mókuskerekét hajtva, a pornóban, a test és lélek radikális bemutatásában találva meg (giccs) művészetét. Ne hagyjuk magunkat becsapni. Az utóbb felsorolt filmek mindegyike szerepelt az elmúlt egy évben a hazai közszolgálati televízió műsorán. S ha megtalálja akár magyar és külföldi adó, vagy moziműsor között Aktan Abdikalikov, Eljor Ismuhamedov, Bolotbek Samsijev, Suhrat Abbasov, Csingiz Ajtmatov, Ali Hamrajev, Juszup Razykov, Djamsed Usmohov, Jurij Ilijenko, Andrej Tarkovszkij, Szergej Paradzsanov nevével fémjelzett filmeket, olyan világot lelhet, amelyek még nem semmisítették meg saját magukat. Ha valaki érdemesnek tartja az élményt és beszerzi, rögzíti vagy megnézi ezeket a filmeket, az valamit tett egy értékesebb filmművészetért, azért, hogy a Pénz és nagyképűség uralma ne tudja elsüllyeszteni, >betiltani< ezeket az értékes alkotásokat.