Bigger, Better, Faster, More

Színpad

A Túl a sövényen című animációs filmmel kapcsolatban alapvetően kétféle befogadói attitűd képzelhető el: vagy felvesszük azt az elsöprő ritmust, amit a film diktál, és pörgünk a hiperaktív rókával, vagy nem, és "kábult vendég"-ként üljük végig a vetítést. Egyrészt lenyűgöző dialógusokat követhet végig, aki odafigyel, és mikor azt gondolja, hogy ezt már nem lehet überelni, akkor jön csak a java. Ugyanakkor feltehető a kérdés, hogy mire ez a sietség? Miért jó az, hogy még az előző poénon nevetek, ezért nem hallom a következőt. Biztos azért, hogy vegyem meg DVD-n és pörgessem vissza otthon, amit a moziban nem hallottam. Itt minden mozog, gyorsan, gyorsan, egy másodpercnyi pihenőt sem kap a néző. Ez itt kérem nem a magyar népmesék. Itt nincs elidőzés, nincsenek tiszta karakterek, nincs fekete-fehér, jó és rossz. Vegyesek a szereplők. Méghozzá nagyon. Vegyes az is, ahogy az instant világot megjelenítik: igaz, hogy Stikli a dörzsölt kis mosómedve, miután kibontja a színes zacskót, felsorolja az erdő lakóinak, hogy az, ami ilyen illatos és kívánatos nem más, mint mesterséges színezék, aroma és emulgeálószer, a hozzáállás mégiscsak pozitív: fincsi, mi? A csupa-csipsz, a gumi-cuki, a mogyi-bogyi az szipi-szupi. A kérdés csak az, hogy a gyerek, aki egy ilyen mesét megnéz, tud-e szelektálni. Hát nem! És egyértelműen nem. Szó szerint kajálja, végtelenül viccesnek találja az olyan szavakat, hogy szipi-szupi. Ismételgeti a vetítés alatt. Mert ami vicces, az jó. Szükség lenne szülőkre ehhez a filmhez. Nagyon. Méghozzá olyan szülőkre, akik a plázamoziból nem a gyorsétterembe viszik a gyerekeiket, de azonnal ám, még vége sincs a filmnek.
...mesterséges színezék, aroma és emulgeálószer...
 
Chipset az állatnak!
 

A Túl a sövényen meglehetősen aktuális problémákat tálal fel: terítéken a fogyasztói társadalom árnyoldala, a gyors szerzés, mindenáron, ha a miénk, már másra vágyunk, azért élünk, hogy együnk, nem azért eszünk, hogy éljünk. A problémák bemutatása igen kritikus, de a befogadó többek közt az elsöprő humor miatt hatalmas szabadságot kap, ami jó is, de ki az, aki itt és most erre a szabadságra érett? Ki az, aki ha valami ennyire vicces észreveszi, hogy ez valójában egyáltalán nem vicces, ez nem az, amit utánozni kell? És vajon a plázamozi látogatói közül hánynak ugrik be szegény oposszum haldoklási monológja közben a "rózsabimbó" szó hallatán Orson Welles és az Aranypolgár. Ez a film telve vagyon ilyen és még ilyenebb filmes áthallásokkal, de vajon kinek? Annak, aki a vetítés kezdése előtt azt kérdezi a barátnőjétől, hogy: "Legalább szinkronizált, bazmeg?" Tévedés nem essék, a Túl a sövényen nem gyöngy a disznók elé. És azért nem, mert tökéletesen megfelel a piaci igényeknek, ahhoz is szól valamit, aki olvasni se tud/akar, és ahhoz is, aki tudja, kicsoda is Orson Welles. És mindkét féle befogadóhoz szelektálás nélkül és ugyanakkora energiával fordul oda. És ez a lendület a tömegek számára egyszerűen ellenállhatatlan. De "még ha minden ütés telitalálat is, mit ér a sikere, ha amit észleltünk, máris feledni kell"