A film ugyanis valós eseményeket dolgoz fel. A brazil határtól nem messze levő kelet-uruguayi Melóba 1988. május 8-án ellátogatott a pápa. A jeles eseményt, ahová 300 újságírót akkreditáltak, a kisváros élelmiszer- és egyéb használaticikk-csempészésből élő lakói úgy tekintették, mint a jóistentől (de legalábbis annak földi helytartójától) érkező, meggazdagodásban materializálódó áldást. Ennek megfelelően a 387 standtulajdonos közül ki Üdvözöljük II. János Pált Melóban! feliratú zászlóba, ki kolbászba, ki lepénybe fektette megtakarított pénzét vagy hitelét. Mert nem a csodában, hanem a beharangozott brazil tömegekben bíztak. Amelyek aztán persze nem jöttek, szóval maradt a szegénység, a boldog jövő, a jobb élet ígérete meg odalett.
Filmünk főhőse, Beto azonban meglátva a piaci rést, vécét épített udvarán. Az anyagi fedezetre a családi dugipénz és a csempészés nem volt elég, ezért belement abba, hogy a nagyhatalmú mobil járőr, a film Gonosza, mert ilyen is kell egy történetbe, üzleti ajánlatát elfogadja. (Hogy ez mi, sajnos, nem derül ki.) A munkáért kapott pénzt igazságérzete (és tizenéves, rádióbemondásról álmodozó lánya) nyomására visszautasítja. A film érzelmi csúcspontján leesik a biciklilánc, de a brazil vécécsésze szerencsére nem törik el. Jön a Gonosz, Hősünk önérzetesen nem száll be az ütött-kopott Chevrolet-ba, a gonosz elviszi a biciklit, a hős pedig vállán a vécécsészével rohan haza, s a tömegnek nem nevezhető embermennyiséget az élő közvetítés kamerái által közvetítve próbálja meggyőzni arról, menjen hozzá dolgát végezni. Sikertelenül. De Beto mégis szerencsés, mert neki legalább áll a kékre festett falú budi, és ott jól érzi magát, aztán elindul tarisznyájával dolgozóba, a (rádióbemondói álmokat a racionális szülői indíttatásra varrónői pályára cserélő? - mert ez sem derül ám ki!) lánya meg elkíséri, szóval már megint happy az a bizonyos end.
És nem csupán a zene az egyetlen baj a filmmel, amely "olyan emberek közösségét mutatja be, akik a megélhetésért vívnak csatát mindennapjaikban. Felszínen maradásért folytatott küzdelmüket figyelemmel kísérve feltárulnak előttünk a szegénység ördögi körei."(idézet a promóciós anyagból) A rendezők, Enrique Fernández és César Charlone, azonban nem tudták eldönteni, hogy társadalmi problémákat feszegető szociodokut csinálnak vagy belevágnak egy megtörtént eseményeken alapuló játékfilmbe. Ha előbbi, akkor az eredmény túl kevés, ha az utóbbi, hát akkor is. Tán egy csipetnyi irónia segített volna nekik. Mert hiába a minden ráncukkal történetet mesélni képes színészek, pusztán szeretetből még ennivalót se lehet az asztalra tenni.
