CineFest

A CineFesten egy hét alatt nyolcvan versenyfilmet vetítettek le, melyek közül a dokumentumfilmek voltak a legerősebbek, annak ellenére, hogy egy-kettő azért hagyott némi kívánnivalót maga után. Erre volt jó példa az amerikai First Impersonator, mely az Egyesült Államok elnökeinek hasonmásait mutatja be bosszantóan unalmas tempóban. Nemcsak a rossz szerkezete és a szereplők olykor vérlázító nyilatkozatai (Bush alteregója szíve szerint atombombát dobna az arab országokra) teszik nézhetetlenné a filmet, hanem a nézőben mindvégig ott motoszkáló gondolat, hogy ez a film bizony lehetett volna sokkal jobb. De hogy ne csak a rosszakról legyen szó, fontos megemlíteni a Szomszédok voltak című Varga Zsuzsanna dokumentumfilmet. Ez a körülbelül egy órás film azoknak a kőszegi lakosoknak a nyilatkozataiból áll, akiknek zsidó származású szomszédjait deportálták 1944-ben. Szereplőink nem győzik hangsúlyozni, mennyire sajnálják mi történt, és hogy ők bizony nem tehettek semmit ez ellen. A kérdés (ami az egész film alatt nyitva marad) az, hogy egyáltalán lehetett-e tenni valamit? Ha igen, ők miért nem próbálkoztak semmivel? Történelmi témájú dokumentumfilmben nemcsak a Szomszédok voltunk, hanem két további alkotás, a Glasendorftól Szklaryig és a Képzelt forradalom is bizonyították alkotóik rátermettségét, kitartását. A Glasendorf igazából csak érintőlegesen foglalkozik a múlttal, és inkább azokra a mindennapi emberekre koncentrál, akik a Németországból Lengyelországba való folyamatos be- és kitelepítések miatt komoly identitásválságban élnek. A film egyetlen problémája, hogy a vége túlságosan elnyújtottá és feleslegessé válik azzal, hogy az egyik szereplő majdnem tíz percen át énekel egy számunkra ismeretlen dalt. A Képzelt forradalom egy rendkívül érdekes témát jár körül. Főszereplője egy román katolikus pap, aki jelentős forradalmat akart szervezni a kommunista rendszer megbuktatására, és egy új államformát szeretett volna létrehozni (mindezt 1956-ban, két hónappal október 23. előtt), de terve végül kudarcba fulladt. Jól felépített, izgalmas téma, azonban a fesztivál alatt sajnos sokan kérdőre vonták a film hitelességét, emiatt hamar feledésbe merült, még díjat sem kapott. A (jogosan) legnépszerűbb dokumentumfilm, az Otthonom, Tarnabod volt, mely a Budapestről a Heves megyei Tarnabodra költöztetett hajléktalanokról szól, akik új lakóhelyükön még egy esélyt kapnak arra, hogy ne legyenek többé társadalmon kívüliek. Egy jól felépített, kerek egész filmről van szó, amelyben csak úgy hemzsegnek a jobbnál jobb előre meg nem írt szituációk. Ettől lesz igazán dokumentumfilm.

A kisjátékfilmek sokban különböztek egymástól, mégis a nyomasztó, depresszív hangulat, és a humor teljes hiánya számos alkotásra rányomta a bélyegét. Ez alól kivétel volt A születés című olasz film, amely a tipikus olasz életvidámságon túl abszurd szituációba ágyazottan komolyan is szólni tudott születésről, szerelemről, halálról, és újjászületésről. A film készítői végigkísérték a fesztivál menetét, az utolsó estén pedig a szervezőknek sütött tortával és a külön nekik írt dallal bizonyították emberszeretetüket. Kevésbé vidám, ám annál hatásosabb volt a fesztivál fődíjas filmje, az Oskar. A lillehammeri filmiskolán művelődött rendezőnő, Guro Ekornholmen egy fiatal, tuberkulózisban szenvedő zongoristatehetség karrierjének derékba törését mutatja be, kiváló színészekkel, igazi hideg, "skandináv" stílusban. A fél órás film valamennyi szereplője halálát várja, viszont az agonizálás helyett inkább az igazi értékek, a barátság, odafigyelés, művészet kerülnek előtérbe, mindezt (nagyon helyesen) egyszerű szituációkon keresztül megmutatva, minden giccstől és szentimentalizmustól mentesen. Ha belegondolunk, nem is annyira meglepő, hogy egy északi rendező filmjéből hiányzik a vidámság, érzelgősség, pláne ha olyan országból jön, ahol a tél három hónapjából másfél a teljes sötétségben telik, és emiatt igen magas az öngyilkossági arány. Magyar filmek is jelen voltak a fesztiválon, melyek közül Orosz Dénes Melletted című filmje emelkedett ki, elsősorban a kiválóan megírt forgatókönyv (ezért díjat is kapott), a jó színészek és az operatőri munka miatt.

Ha a kisjátékfilmek nem is, az animációs alkotások pótolták mindazt, ami a legtöbb filmből hiányzott, nevezetesen a humort, az ötletet, a fantáziát. Ebből a szempontból az orosz Vigyázat, az ajtók nyílnak! című kisfilm volt a legjobb, mely egy szerelmi történetet mutat be egy metróaluljáróban. Azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. A szereplőket ugyanis mind kis gombok alakítják (a kínai "gombturisták" egytől egyik sárgák), a metró pedig egy nagy cipzár formájában fut be az állomásra. Ám az animáció nemcsak ötleteink szabad kezelésére, hanem apokaliptikus víziók bemutatására is alkalmas.

A Flesh című francia, nagyrészt számítógép-animációval készült film igen egyedi látomásban dolgozza fel a szeptember 11-i tragédiát. New York minden egyes felhőkarcolójára (így a World Trade Centerre is) egy meztelen női test van vetítve. Ezekbe csapódnak be a repülők, az ember-épületek pedig szabályosan elvéreznek. De ez nemcsak az ismert tornyokkal, hanem az összes többivel is megtörténik, egészen addig, míg a város egy nagy vértengerré nem válik. Csak a Szabadság-szobor éli túl az eseményeket. A hihetetlen erős jeleneteket még fokozzák a tragédia helyszínén készült eredeti hangfelvételek, és a hirtelen bevágott képek véres emberekről, Hitlerről, továbbá a sorozatgyilkos Charles Mansonról, mindezt kontrasztba állítva az emberi testtel. Erőszak és pornográfia. A fesztivál legjobb filmje.

A nagyjátékfilmek terén menthetetlenül gyenge volt a választék. Hanekét és Fassbindert utánozni próbáló német film, katasztrofális thriller Gubás Gabival a főszerepben, kiszámítható cseh vígjáték, dögunalmas amerikai film, másfél órát végigdumáló spanyolok, és egy klisékre épülő, a Szigorúan piszkos ügyeket alapul vevő szingapúri film, amely minden hibája ellenére még az egyik legtűrhetőbb volt. Ugyanígy Dömötör Tamás filmje is, amely ha nélkülözte volna Mucsi Zoltán immár többszörösen lerágott, állandóan káromkodásra beállított szerepét, sokkal jobb is lehetett volna. Ennek ellenére a "dogma stílust" követő filmben egy jó sztorit, és annál jobb színészi alakításokat láthatunk. Kíváncsi vagyok, vajon hogyan szerepelt volna ez a film a szemlén, ugyanis akkor nem került be a versenyfilmek közé. Ironikus, hogy Incze Ágnes borzalmasan rossz Randevúja viszont igen#8230; A nagyjátékfilm fődíját a bosnyák Go West nyerte el. Ahmed Imamovic egy nagyon jó, eredeti ötlettel (szerb és muszlin fiú homoerotikus viszonya a háború alatt) rukkol elő, ám az utolsó húsz percet sikerült olyan szinten elrontania, hogy még a Kusturicát idéző nagy, teátrális ünnepek és a jó színészek sem mentették meg a filmet.

Furcsa egy ilyen fesztivál. Mikor elkezdődik, a résztvevők alig ismerik egymást. Mire véget ér, nincs szívük elbúcsúzni, mert lehet, hogy hosszú hónapokig, sőt évekig nem látják egymást. Ha visszagondolok erre az egy hétre, nem a filmek ugranak be először. Hanem azok a fiatalok, akikkel együtt töltöttem.