Csikk-filmek

A hatvanas -hetvenes években változott a helyzet. A woodstock-i generáció dohányába már a marihuána is bekerült, így az a vásznon az új lázadás jelképeként jelent meg. Ezt a kívülállóságát a mai napig is megőrizte, csak éppen a lázadás vesztett erejéből. A cigi a csevegés előnyére háttérbe szorult. A nyolcvanas években, a pótcselekvést a politikában fellelő szenátorok (mintapéldányát lásd a lejjebb jellemzett Reitman film szereplői között), a stúdiók egyetértésével száműzték a jófiúk szájából a hamuvá égő papírt.

A magyar filmekben (is) már az ötvenes évektől kezdve a prémiumból nyert, Fecske, Munkás, Smyphónia, Szofi és Kossuth roncsolta a sztahanovista munkás és nyugdíjas tüdejét. Teljesen elfogadott norma volt műfaji tekintély nélkül, például ha még emlékszünk a színes szélesvásznú, a lakótelepi proliboldogságot reklámozó gyermekfilmre, a Varázslóra (rendező Palásthy György-1969; főszerepben az öreg Páger, mint a magyar Gandalf: Csili-Csala bácsi), ahol a meglehetősen rekedt hangú szomszéd, kis zsebpénz fejében "zavarja" el a (nép)boltba a film kisiskolás (A.I.:robot!) főhősét egy méltán márkás Ezüst Kossuthért.

A cigizés a lázadásból, igazi pótcselekvéssé vált, a 90-es években (a western és a film noir többszörös újjáélesztése és halála után) pöfékelő alakok, már az intellektuális fecsegő filmek főhősévé váltak. Az amerikai független film különösen kedvelte ezt a formát.

A bagózok névsora hosszú és mindjárt kezdhetnénk a sort Spike Lee-vel, aki szókimondó afroamerikai stílusával a műfajelméleteket "semmibe véve" jointoknak aposztrofálja műveit.
Mégis inkább az amerikai függetlenek legkülönösebb filmduóját Wayne Wang és Paul Auster Füst és az Egy füst alatt beindulva című duplázását említeném meg. A produkció már azért is érdekes, mert az előbbi film mellékterméke az utóbbi. A Füst kellemes több szálón futó dumálgatós mű egy kis "pszihózissal" és remek karakterekkel, ám a folytatás mégis derűsebbre sikerült. A báját főleg az improvizatív pöfékelésnek köszönheti a második rész, ami jópofa féltörténetekkel és sok műfajparódiával fűszerezi a cselekményt. A film egyik "színésze" a káros szenvedélyét épp feladó Jim Jarmusch, aki hosszas dialógusával, gyakorlatilag elmeséli következő filmjének ideológiai szinopszisát. A rendező Kávé és cigaretta című 2003-as munkája, egy rövidfilmjének továbbgondolása, amely hasonlóan a dumcsizás motívumára épít, ám munkája sokkal erősebb és abszurdabb, mint Wang-filmjei.

A cigi kultuszát inkább hátrányosan közelíti meg az utóbbi egy hónapban a magyar mozivásznakon megjelent két alkotás. Cím szerint John Turturro: Románc és cigaretta és Jason Reitman: Thank You for Smokingja vállalkozik a tüdőrombolás tulajdonságainak felfedésére. A két film között semmiféle tematikai hasonlóság nincs. Turturro színész-rendező filmje munkáskörnyzeteben játszódó posztmodern (vagy valami olyasmi) antimuscial, a férfi élet két alaptörvényéről: légy kemény (vagyis szívd magad halálra) és őrizd meg szenvedélyességedet (nemkülönben ezt a baljós tragikus sorsot predesztinálja a film főhősének, James Gandolfini által eljátszott karakterének családneve: Murder). A film első öt (nyugalmas) perce után (ahol egyébként szimbolikusan az egész történet megjelenik - amerikai filmekben ezt már megszokhattuk), szinte robban a vászon a sok fordulattól és a mulatságos, parodisztikus, ismert dalbetéteket tartalmazó önreflexív jelenetektől (én nem feltételezem, de nagyon úgy néz ki, hogy a dalbetétek szükségességét leginkább a rendező kedvenc otthoni CD gyűjteménye motiválta). Majd folyamatosan lelassul a sztori, egy a testnedveket parabolisztikusan "áttekintő", a drámaiságot, az Amerikai pite vicceivel vegyítő vaskos humorcsomaggá, hogy végül egy melodrámai tragédiában fejeződjön be. Kár érte, hiszen annak ellenére, hogy egy remekül összerittyentett rendezői munkáról van szó, olybá' tűnik, hogy Turturro nem vette észre saját forgatókönyvében melyek a legjobb ötletek és ezért hagyja őket elveszni (urambocsá' a szóért elkorcsosulni). Sajnos emiatt a film egyik fele tele lesz üresjárattal, ami azért is baj, mert úgy tűnik, hogy a történet legérdekesebb karakterei (pl. a Christopher Walken által alakított megfáradt, frusztrált rokon vagy Murder lányai) csupán egy-egy poén kedvéért díszítik a művet. Az is különös, hogy a narratívitást (látszólag) tagadó filmben két komoly jellemfejlődés is látható (ez még nem lenne baj), az egyik a főhősünkké, másik a Kate Winslet által alakított szerelmes dómina karaktere, akinek a film vége felé szinte fölöslegesség válik szerepe (ez már baj). A képi világ meglehetősen egynemű és inkább a realista, társadalmi drámák fakóságát idézi. A főhősünk, Murder és környezete abba az egészségtelen "kátrányba" ragad bele, amit életként tapasztalnak meg, miben ők csak lelkesedett iszapként vannak jelen. Hiába küzdünk ellene, hiába akarjuk megmásítani, rá kell jönnünk, hogy igazából a halálunk előtt még rendbe kell rakni azt a sok dolgot, amit esetleg hátrahagyunk az árnyékvilágban (didaktikusan: hamuból {porból} lettünk és hamuvá {porrá} leszünk újra). A Coen testvérek által finanszírozott opusz ennek ellenére stilizált, nézhető alkotás, még azoknak is, akik meló utáni igényes szórakozás miatt választják a mozit.

Másfajta alkotás Jason Reitman (Ivan "Szellemirtók" Reitman rendező édes fiacskája) Thank you for Smoking című vádirata, amely az Amerikai Dohánytudományi Akadémia nagypofájú "szóvivőjéről" szól. Nick munkája, hogy népszerűsítse a rákot, és még kitudja hány fajta betegség okozóját: a cigarettát. Igazi nagyképű alak, akinek mindig sikerül kidumálnia magát, remek intrikus, itthon akár kormányszóvivő is lehetne. "Ehhez ért.",- ahogy ő mondja. Nick munkája az, hogy mindig csak felszínességből kreáljon mélységi érvelést, sikerül is neki, hiszen az emberek szinte igénylik ezt.

Reitman filmje nem foglal állást, viszont kitűnő műfaji elemekhez mesterien értő dramaturgiával mutatja be (anti) hősét, a fordulatok megszokottak (ironikus mellékszereplők, akik a poénok nagy részének forrásai, kétszínű, de a fiáért rajongó apa, a bukást okozó szerető stb.) mégis amellett, hogy szórakoztatóak, elgondolkodtatnak. Reitman műfajiságában az is szemet szúrhat (különösen az európaiaknak), hogy az amerikai kommunikáció (és társadalom) valójában is ilyen zárt gondolkodású keretek közt mozog. Gyors vágásai és pergő lendülete, a maga reklámfilmes stílusával s képi világával nem hagyja unatkozni a nézőt. Régen volt látható ilyen színvonalas szatíra az amerikai üzleti gépezetről, amely a maga szappanopera stílusában is egyedülálló.

Az, hogy Nick Taylornak sikerül-e a terve és újból a végigszívott, lefelé konyuló csikkel tömi meg a hollywoodi hősök száját az már nem is a jövő zenéje. Az újjászületett műfajok hősei a neo-noiroktól kezdve a fantasy-n keresztül jók és rosszak együtt szívják a blázt, a mainstreim és a független oldalon egyaránt. S, hogy ez mennyire igaz azt jó példázhatja a Sin City (2005) baltaarcú pozitív-negatív Marwja, vagy éppen a Gyűrűk Ura (1999-2003) destruktív (gyermek és felnőtt méretű) mesehősei, akik vígan (a bővítet változatban még gyanúsan elalélva is) pippantyák végig a nyolc órás trilógia csatamentes jeleneteit.

A ponyvahősök tehát (hosszú idők után) ismét kétujjukra fogják a kátrányos életet, a döntéseket egyelőre ránk bízzák, sorsukat felelősségteljesen (olykor az ördöggel karöltve) követik, de figyelmeztetnek a dohányzás (és az élet) néha azért szerintük is, mint ahogy a dobozok alján a fekete keretes szöveg is tanúsítja, halált okoz!