Kicsit már nehezen jár, de a mai napig aktív. Az ünnepi könyvhéten levonatozott Szegedre, hogy dedikálja a könyvét, s aznap délután még egy olvasói találkozón is részt vett. Bár 1991-ben forgatott utoljára, mégis szinte mindenre emlékszik, eseményekre, nevekre, adatokra. Igaz, nem hagyatkozik mindenben a fejére, a kezdetektől fogva, azaz 1950-től pontos nyilvántartást vezet a filmjeiről. Bár a kamera és a "film szaga" sokáig hiányzott neki, ma mégsem unatkozik, hiszen memóriája kincsesbánya a filmintézet és a televízió munkatársai számára.
Egy ma már nem gyártott műfaj, a filmhíradó mestere volt évtizedeken keresztül, pályáját az azóta lebontott Könyves Kálmán körúti Magyar Híradó és Dokumentumfilm gyárban kezdte. Eredetileg tanító volt, ezért vették fel az induló Úttörő Híradóhoz, de nyolc szám után végleg a filmhíradó mellett kötött ki.(Közben az újságíró iskolát, majd a filmművészeti főiskola rendező szakát is elvégezte.)
A filmhíradó valószínűleg sokaknak ismeretlen műfaj ma már, hiszen felnőtt egy nemzedék, amelyik nem látott ilyet a moziban a "nagyfilm" előtt. Többnyire keskeny filmek voltak négy-öt, általában 20-30 méteres riportokkal - méterben számoltak, mert egy kamerában 60 méter nyersanyag forgott, ami 2 perc 11 másodpercnyi filmidővel azonos - s amelyekből mintegy háromszáz kópiát küldtek szét az országban.
El lehet képzelni, mekkora izgalmakat okozhatott a korabeli technika egy-egy fontosabb sporteseményen a döntő pillanatok közeledtével. Hiába forgattak négy kamerával, hiába vittek magukkal hosszabb nyersanyagot, s hiába sorakoztak kézközelben az új dobozok, ha például gólhelyzetben pont a legközelebb álló operatőrnek kellett tekercset cserélnie. Ilyenkor aggódva pillantottak a pálya túloldalára, a többieknek sikerült-e felvenni?
Egyébként gazdaságosan dolgoztak, egy forgatásból olykor három különböző hosszúságú anyag is született. A legrövidebb a filmhíradó, a valamivel hosszabb változat a sporthíradó számára készült, s ha elég érdekes volt a téma, akkor még egy rövidfilmet is vágtak a muszterből. Egyszer az is megtörtént, hogy néhány hétig híradó helyett egy rövidfilmet vetítettek az összes moziban. Ez rendkívüli eset volt, de az esemény is az volt, ami miatt ez bekövetkezett. Nem holmi politikai agitációról van szó, hanem futballról! A legendás, 1953-as londoni 6:3-ról! "Az évszázad mérkőzése" című filmet vetítették a gólokat újra és újra látni akaró, örömmámorban úszó országnak. Rendezője természetesen Csőke József, aki - mint minden jelentős külföldi sporteseményen - operatőrként (is) állt a pálya szélén, méghozzá az angol kapu közelében, így ő rögzíthette a magyar gólokat nyolc és fél kilogramm súlyú kamerájával.
Lehetetlenség felsorolni műveit, de emlékező tehetségének - no és saját, precíz nyilvántartásának - köszönhetően pályafutása pontosan számba vehető: hét ezernél több filmriportot és hatszáz rövidfilmet szerkesztett-rendezett - melyek döntő többsége sport témájú -, nyolcvanhárom országban járt, hat olimpia eseményeit rögzítette, huszonkilenc sportágról forgatott, és munkásságát száztizenöt díjjal - köztük Balázs Béla-díj és Érdemes Művész - ismerték el.
Két évvel ezelőtt a szegedi Belvárosi mozi termeit három itt született filmesről nevezték el, azóta a vetítések a Zsigmond Vilmos, Balázs Béla és Csőke József teremben zajlanak. Ezt a névadást tartja Csőke József a legnagyobb megtiszteltetésnek, mert valamennyi elismerése között azok a legkedvesebbek számára, amelyeket a szülővárosától kapott. No meg hát ennél szakmaibb, filmesebb megbecsülést el sem tud képzelni.
