1917 őszén, valahol a nagy francia hazában feldúlt nők kósza hada rohan le egy domboldalon, később kiderül; azért másztak fel, hátha ellátnak a frontvonalig. Ha meztelenek volnának, azt hihetnénk, hogy valami korai Jancsó-filmet látunk, de a következő kép már romantikus. Vad természet, ódon villa, amelynek teraszán Camille, a hősnő barátnője jelenik meg virágcsokorral, és előadást tart a háború meg a férjhez menés hiábavalóságáról, majd Camille férjének a frontról küldött szakító levelét olvassa fel. A zaklatott hősnő levágja a haját, fiúnak öltözik, és útra kel, hogy megértse, mi történik az előle elzárt világban, amely úgy tűnik, kizárólag a más neműeké.
Az erdőben egy kis csapat katonával találkozik. Nem tudják lerázni, de nem is fogadják el igazán a furcsa, állandóan kérdezősködő fiút. Egy gomba-mérgezés után fűződik szorosabbra a viszonyuk és bár nem nyílnak meg Camille előtt, igen különös dolgokat művelnek előtte leplezetlenül. Mesélnek egymásnak az Atlantiszról, mint a gyermekek, esténként a tűznél felolvassák a mesét, furcsa hangszereket kapnak elő, és bizarr dalokat zengnek. Lehetne akár egy Monthy Python-produkció, mert egyre viccesebbek a dalbetétek, és egészen érthetetlen szituációkban állnak elő, még az is megfordult a fejemben, hogy az lesz a végén a poén, hogy nem is háborúba mennek, hanem kórustalálkozóra, ahol nincsen harcmező. A parancsnok egészen éteri figura, akár egy tévelygő krisztus a
zenebohóc apostolaival. Felelős vezető, aki hazafi, ugyanakkor félti a katonáit a halálba küldeni. Camille a folyóba ugrik, amikor válnia kéne tőlük, kimentik, aztán az egész csapat egy gödörbe esik, és a helyi parasztok sietnek a segítségükre, közben kiderül, hogy női szív dobog a katonaruha alatt, végül a férjjel is találkozik a "harcedzett" feleség, de már rég nem a cél a fontos, hanem az út, ami idáig tartott és mindent megváltoztatott.
