Miközben a szegény néző már nem tudja, hogy hol végződött az egyik, és hol kezdődött a másik történet, annyiban biztos lehet, hogy ez a film, elsietett, megcsonkított, dekoncentrált és ami a legszörnyűbb, egyáltalán nem ijesztő. Nicole Kidman, Daniel Craig és Jeffrey Wright teljesen hiábavalóan a legutolsó lakosok, akiknek sikerült megúszni a fertőzést, ami által egy másik faj igyekszik leigázni a földet, az emberekből érzelemnélküli klónokat faragva.
A történet lényege, lett légyen az bármelyik verziója a filmnek, az aktuális politikai időkre való utalás volt az Inváziók történetében. Akár a McCarthy éra (1956), akár Vietnam vagy a Watergate botrány (1978), most pedig fel-, és letűnő TV hírek az Iraki háborúról, és az észak-koreai Kim Jong Il-ről, de a mostani változat politikai ideológiája eléggé viharvert és kiforratlan.
A betolakodó most nem földönkívüli formájában, hanem mikroorganizmusként jelenik meg, ami egy űrrepülőgépre ragad, amikor az épp felrobban a Földtől nem messze, milliónyi darabra hullva. Az emberek persze birizgálják a lehullt darabokat, és annak rendje-módja szerint meg is fertőződnek. Reggelre kelve aztán már nem érdekli őket semmi, hacsak nem az, hogy tovább terjesszék a fertőzést. Később, ahogy az lenni szokott, idegesek is lesznek picit.
Kidman Dr. Carol Bennelként, aki egy washingtoni pszichiáter, észreveszi az emberek furcsa viselkedését az utcán, gyanús lesz egyike páciense férjének modora (Veronica Cartwright, hogy az 1978-as változat előtt is fejethajtsunk), sőt még s szomszéd kutyáké is, amikor ő és kisfia Oliver (Jackson Bond) Helloween idején cukorkákat gyűjtögetnek. Aztán egy napon, elhidegült exe (Jeremy Northam) a semmiből előtűnve látni akarja a fiát. Csak hát ő is kicsit kifordult önmagából.
