(MTI/AP) - A bejelentés szerint a 81 éves Altmant hétfőn éjjel, egy Los Angeles-i kórházban érte a halál. Halálának okát egyelőre nem közölték.
Robert Altmant a 2006-os Oscar-díjkiosztó ünnepségen életműdíjjal tüntették ki.
1925. február 20-án született Kansas City-ben. A jezsuitáknál tanult, majd 1943-47 között a légierőnél szolgált, a 2. világháború alatt számos bevetésen vett részt Délkelet-Ázsiában. Leszerelése után mérnöknek tanult, egy kutyák és macskák azonosítására szolgáló tetoválógépet is feltalált, páciense volt többek között Truman elnök kutyája is. (1995-ben Swatch-órát tervezett a mozi századik születésnapjára.) Közben megismerkedett a filmkészítés alapjaival, forgatókönyveket írt, majd egy szerencse folytán egy kansasi vállalkozásnál mindenesként - rendezőként, forgatókönyvíróként, operatőrként és vágóként - alkalmazták. Miután az ötvenes évek közepére már 65, iparvállalatok számára forgatott filmen volt túl, önálló vállalkozásba kezdett. 1957-ben forgatta első nagyjátékfilmjét Fiatalkorú bűnözők címmel, de a szakma és a közönség figyelmét a két évvel korábban elhunyt James Dean-ről készített dokumentumfilmjével keltette fel.
Ezután több tévétársaság bízta meg sorozatok egy-egy epizódjának rendezésével, de a filmes befutásra még várnia kellett. 1970-ben küldték el neki a M.A.S.H. című vígjáték forgatókönyvét - a rossz nyelvek szerint azután, hogy a koreai háború idején, egy frontkórházban játszódó alkotás megrendezését előtte 14-en utasították vissza. Altman ekkor már korántsem volt kezdő, így idejét érezte, hogy a jól megérdemelt hírnév mellett egy kasszasikert is elkönyvelhessen. A filmért rögtön rendezői Oscar-díjra jelölték, amit ugyan nem kapott meg, a cannes-i Arany Pálmát azonban igen. Érdekesség, hogy a film zenéjének fő dallamát Altman mindössze 14 éves Mike fia jegyezte. Altman itt alkalmazta először újításait - a hagyományos cselekmény figyelmen kívül hagyása, a párbeszédek közé szűrődő egyéb zajhatások alkalmazása, illetve a háttérzene hangsúlyozása -, amelyek a későbbi filmjeire is jellemzők maradtak.
Kísérletező kedve témaválasztásában is megmutatkozott: készített az ember repülési kísérleteiről szóló fantasztikus filmet (Brewster McCloud), a Vadnyugatot kritikusan ábrázoló "antiwesternt" (McCabe és Mrs. Miller), westernt (Buffalo Bill és az indiánok), krimit (A hosszú búcsú) és futurisztikus drámát (Kvintett). Egyetlen gyermekeknek szóló, a népszerű rajzfilm nyomán színészekkel eljátszatott musicalje, a Popeye azonban nem aratott igazi sikert. Hollywoodi lázadóként a női lélek rejtelmei is izgatták (Képek, Három nő, Jöjj vissza, Jimmy Dean), s cinikus hangvételű képet festett a házaséletről (Esküvő).
A legjellegzetesebb Altman-filmek mégsem ezek, hanem a mozaikszerűen összerakott, több szálon futó, sokszereplős filmregények, amelyekben hangsúlyozott szerepe van a jellemábrázolásnak és az atmoszférának. Gyakoriak az egymásba fonódó dialógusok, amelyben több szereplő beszél egyszerre, akiket gyakran nem látunk vagy hallunk közvetlenül, csak érzékeljük őket. Első számú témája Amerika groteszk látásmóddal ábrázolt "mítosza", az ártatlanság, a romlás és a túlélés. Ilyen a Nashville (1976), A játékos (1992), a Rövidre vágva (1993), a Divatdiktátorok (1994) és a Kansas City (1996), az első háromért Oscar-díjra jelölték a legjobb rendező kategóriában.
A Nashville a country-világába visz, háttérben egy elnökválasztási kampánnyal. A játékos a hollywoodi filmvilág szatírája és valóságos sztárparádé: 64 híresség tűnik fel benne, igaz csak pillanatokra. A Rövidre vágva napjaink Amerikájának tablója kilenc kis történeten és több mint húsz átlagos, mégis különös ember hétköznapjain keresztül. A kritika által fanyalogva fogadott Divatdiktátorok (Pret-a-Porter) című filmszatíra érdekessége, hogy abban szerepelt utoljára együtt - tíz év szünet után - a Mastroianni-Loren álompáros. A Kansas City Altman gyerekkori emlékeit, szülővárosának harmincas évekbeli eseményeit vitte filmvászonra. Mivel a város ekkor a dzsessz egyik fővárosának számított, így a filmben a színészekkel egyenrangú szerepet kapott a zene. Az ellentmondásos emberi kapcsolatokat mutatja be a Cuki hagyatéka (1999), a következő évben készült Dr. T és a nők egy középkorú, válságban lévő nőgyógyászról szól az "elnőiesedett, gazdag és unatkozó" Amerikában.
2002-ben a Gosford Parkért szinte minden díjat megkapott, de az Oscarról ezúttal is lemaradt. A csípős hangvételű, kizárólag a brit film legnagyobbjait felvonultató alkotás 1932-ben az angol "jobb körökben" és az e köröket szolgálók világában játszódik. Altman egy vérbeli amerikai tiszteletlenségével mutatja be az angol kasztrendszer visszásságait. Ennek megfelelően előbb az urak jeleneit forgatták le a kúriában, aztán a cselédekét a stúdióban. A forgatás végén "partit" szerveztek a színészeknek, méghozzá úgy, hogy a cselédek ették a bifszteket, az urak a zsíros kenyeret.
Altmant ötször jelölték Oscar-díjra, amit végül 2006-ban kapott meg a "filmeseket és nézőket egyaránt inspiráló" életművéért." A 3500 fős sztárközönség állva ünnepelte. Altman akkor megjegyezte, hogy tíz évvel korábban egy harmincas éveiben járó nő szívét kapta meg, még akár negyven évig is elélhet, s lehet, hogy az akadémia elsiette az elismerést.
