Kétszer tíz rövid filmlejátszást mutat be Koronczi Endre a Műcsarnok földszintjén, a MenüPont kiállítóteremben. Fél óra alatt végignézhető az egész egy kényelmes, hosszú kanapén ülve, szólóban vagy társaságban. Intim félsötét a teremben, a jelenetek között egy-egy tétova mondat, egy dátum, egy város neve. Mintha valaki a naplóját pörgetné, néhány feljegyzés előkerül, de összefüggés nincs közöttük. A filmeken ugyanilyen esetleges hétköznapi helyzeteket látunk: néhány ember rutinos mozdulatokkal végzi azt, amit általában másokkal együtt csinálni szokott. Táncol, zenél, imádkozik, röhincsél, deszkát csiszol.
A filmek mindegyikén valamilyen összeszokott közös tevékenységet látunk, folyamatában, eleje és vége nélkül, magát a cselekvést. Látjuk a benne részt vevőket és látjuk az egészet, látjuk azt a képként meg nem jelenő, de a helyzetben felvillanó többletet, az együtt-lét elementáris élményét, a megfoghatatlant, amiért az egész cselekvés folyik. A közösen csinált dolgok értelmét. Az együtt-létet. Sőt egyszerre két szemszögből látjuk, mert Koronczi kétcsatornás felvételen, két együtt mozgatott kamerával készült, egyidejű képen mutatja a jeleneteket. A két szemszög között van egy kis eltérés, mint a jobb és bal szem képe között, de itt a tudat nem iktatja ki a képszélt, két külön látószögből nézünk. Nincs egyetlen nézet, nincs egyolvasatú helyzet: a műből nem csupán megértjük, de megtapasztalva át is érezzük a kettős látás értelmét. Bonyolult, sok tapasztalatot kínáló téma, alighanem további feldolgozásra vár Koronczi életművében.
