Dzsamil egy Koppenhágában élő arab férfi. Van édesapja, kisfia, barátja, ellensége, szerelme, vannak céljai és álmai. Mindezeket felborítják azonban az események előzményei: anyjának elvesztése és gyilkosának megbosszulása - ennek csupán eredménye lóg bele az általunk is látható történésekbe (hogyha nem dán filmről lenne szó, valószínűleg egy kisgyermek traumájával és a felnőtt férfi véres leszámolásával kezdődne).
A vetítés utáni beszélgetésen (melyen Varga Balázs faggatta Krigler Gábor forgatókönyvírót), negatívumként merült fel a karakterek felszínes kibontása. Vitatkoznék ezzel a felvetéssel, mivel Dzsamilt - bár mint egyéniséget valóban nem ismerjük meg - határozottan körvonalazzák kapcsolatai, indítékai, valamint ezek folyamatos szembenállásai. Rabjává válik múltjának és perspektíváinak: nem ő irányítja az eseményeket, általuk lesz saját helyzete fogja.
De a karakterek kibontásának nem érzem szükségét akkor sem, amikor a szereplők azonosítása és önigazolása ennyire hangsúlyosan függ (az arab világon belüli) népcsoportjukhoz való tartozástól, vagy amikor ennél is hangsúlyosabban bírálja fölül mindezt és helyezi egyetlen egyetemes kontextusba, hogy mindannyian apák és gyermekek, és legfőképp ugyanazon Isten fiai.
