Az első nap délelőttjén, a filmbe illő hóakadályok miatt a kezdő filmet lekéstem. Természetfilmet lehetett volna forgatni a háztetőről zúduló lavinákról és tragikomikus játékfilmet a hóakadályokkal labdázó hókotrók versus kocsikiásók küzdelméről. A fehér városról és benne a hirtelen megváltozott viszonyokról.
Csáki László rendező is csak annyit tett, hogy filmre vett egy nem hivatalosan létező várost, Bádogváros címmel. A rendező amolyan rövidfilmes arc, számos dokumentum- és kisjátékfilm került ki a keze alól. A hangya és a tücsök című, Hajnóczy Péter novelláján alapuló kisjátékfilmje például a három évvel ezelőtti Filmszemle egyik sikere volt, Az ifjúság megnyugtat című 2001-es alkotása személyes kedvenc, megismételhetetlen hangulatai és zenéi miatt. Dokumentumfilmesként is roppant szemfüles hangulatmesternek bizonyult. Miskolc mellett, az Avasra épült ősi pincerendszerre épített házak és az oda kitelepülő lakók közösséggé szerveződését, kisebb világát filmezte. Életmódokat mutat be a tárgyakon, a szokásokon keresztül, az ott élő, vagy csak kilátogató emberek történeteit rögzíti, és azokat illusztrálja az egyes korszakokra jellemző építőanyagokkal akár. Ki, hol dolgozott, onnan mit nyúlt le, különböző korszakok kapurács vagy csempedivatja jelenik meg, különös egységként az egyébként teljesen különböző stílusú, fokozatosan épített, "energiatakarékos" házak között. Négy évszakot kísér végig a film és két-három generációt, ahogy pihennek, sétálnak, spórolnak, az életről filozofálnak az acélváros felett. A nézőnek az jut az eszébe, hogy még semmi nincs veszve, vannak kilátások, gyönyörű a panoráma a hegyi pincékből is.
Máté Bence természetfotós
Hirtelen váltással vadon élő madarakról, nádasról, vízivilágról láthatunk filmet, Tóth Zsolt Marcell és Molnár Attila Dávid alkotása, a Bence + a többi jómadár a tudományos film kategóriájában versenyez. Különben egy fiúról szól, aki Pusztaszeren született, az első fényképezőgépét gyerekkorában nyúltenyésztésből vette, azóta világhírű természetfotós, a legrangosabb nemzetközi díjakat gyűjtötte be mint a világ legjobb madárfotósa, de ma sem érdekli más, mint amit az objektívje lát. Maximum bicaj helyett rozzant, vele egyidős zsigulival járja a Kiskunságot, több leshelyet épít, ahol egész napokat heverhet a kamerával szótlanul, akcióra készen. Egészen bámulatra méltó, ahogy az operatőr filmre veszi, amit Bence fényképez, verekedő madarakat, táplálkozó békákat, és van a filmnek még egy kis stichje is, időnként megszakad és a világadók sztárműsorainak reklámjait idéző snittek sora jelenik meg Máté Bencével, mintha szuperhős volna a viharban, egészen jó színész. Ez kedves és ugyanakkor ironikus gesztus a nagy média felé. A rendezők szellemességét dicséri, akik egy nem kevésbé jó humorérzékkel rendelkező, bár kívülről igen szikár életet élő fiatalt, azaz valódi magyar szuperhőst mutatnak be.
Nagy IstvánSorsod Borsod című dokumentumában is hősök szerepelnek, kőkemény BAZ-megyei akcióhősök, hogy visszatérjünk a Szinva Velencéjéhez, Miskolchoz, kevésbé nyugalmas körülmények közé. A címben szereplő szójáték már a nyolcvanas években is közszájon forgott a fővárosba költözött miskolciak szájhagyományai nyomán.
Peti és Robi a főszereplők, párhuzamosan göngyölíti fel a film az ő fiatalkorú bűnelkövető életük egy szakaszát, amikor is ugyanabba az irodába járnak pártfogó felügyelőikhez. Egykorúak, de Peti magyar, számítógépfüggő, az apja tömi pénzzel, miközben meg sem kérdezi, mit csinál, Robi cigány származású, a legkevésbé a családja támogatja, magától költözött be bűnözővé válása előtt a Gyerekvárosba és a családjában akad már priuszos is. Két élet, amelyen nem segíthet igazán az intézmény sem, ahogy az ezen a vidéken működik, bár többet megtesznek a gyerekekért, mint a szülők. Szeretnék kitörni ebből, mondja Robi a film végén, de nem hiszem, hogy lehet. Mi pedig azt hisszük, hogy ezt a filmet nyugodtan vetíthetnék a kereskedelmi tévéadók bulvár híradói helyett, sokkal több mindent megértenénk és talán a társadalom sem volna ennyire vak a fiatalok problémáira.
Németh Gábor PéterSzabadulóművészek Budapesten című alkotása megint egy egészen más világba kalauzol. A művészet és a társadalom kapcsolatát vizsgálja a 2009. március 8. és május 1. között A szabadulóművész apológiája címmel bemutatott helyspecifikus színházi eseménysorozatot követve, amelyet Schilling Árpád és a Krétakör Színház mutatott be.
Egy igen korszerű és szükségszerű művészetfelfogásról nem könnyű dokumentumfilmet készíteni, ezért a rendező végig "vacillál" (néha Tóth Evelin különös, aláfestő visításai közepette) az amatőrök és a színészek között. Néha nem tudjuk, hogy a Sárosdi-Schilling páros, akik egyben kisgyerekes szülők, színészkednek-e vagy a valós problémáikról beszélgetnek, ahogy nem tudni, hogy a kórházban rendezett szülinapi partin a transzvesztita fellépő művész anyuka dühös, vagy csak szerepe szerint veszekszik. Ám ez a lényege a Krétakör új akcióinak, hogy mindenki művész, és mindenkit be lehet vonni az életről szóló játékokba, hogy tanuljon meg bánni helyzetekkel, és jól érezze magát. Akárhol is vagyunk, a nyugdíjas házi bálon vagy a Dandár fürdőben hallgatjuk a kismamák kórusát, miközben egy óvodás csoport vekkeres ébresztő musicalt ad elő, vegyük úgy, hogy egy műhelyben vagyunk egyenrangú alkotók vagy résztvevők.
