| Több idő- és jelentéssíkot montíroz egymásra a film. Egy fiatal magyar tréner Kanadába érkezik, hogy félbeszakadt tornászpályája után edzőként próbálja ki magát. Ismeretlen viszonyok közé kerül, tájékozódnia kellene az új világban. Aztán visszaröpít bennünket a film a múltba, a Kádár-kori Debrecenbe, ahol egy kiskölyköket nevelő tornásziskolában Feri bácsi (Gheorge Dinica), a rezzenéstelen arcú, szadista tréner dresszírozza káromkodva, szitkozódva és vívókarddal ütlegelve neveltjeit, a "pézsmapatkányokat". Nagy András imbolygó kézikamerája hamar rátalál a főszereplő kisfiú arcára, s az ő optikájával kezdi nézni és megmutatni a dolgokat a hajdani szocializmus világában. A sivár paneléletet, szeretetnélküliséget, a felnőttek sunyizását, gyerekmagányt a félelmetes betonsilók tövében, ahol egy nyiladozó értelmű kiskamasz csak terrort, megalázást élhet át. Ahol vedlett karácsonyfák potyognak lába elé az égből (épp csak meg nem ölik), s otthon, a gagyicsicsásra dekorált lakótelepi lukakban is "szerepelnie" kell, mert apuka és anyuka a hájas tahó főnök előtt akar tetszelegni a gyerek tudományával. |
 |
| Hajdu igen precíz színészvezető; nemcsak a korbácsos tréner, a gyerekeket suhogó pengével aprító, szadista edző figuráját rajzolja fel minuciózusan, hanem az ártatlan, tiszta arcú kisfiúét is, aki tűnődve, csodálkozva nézi a felnőttek elvadult világát. Igazi rendezői bravúr, ahogy egy tízéves kiskölyök arcán megjelennek az őszinte érzelmek a Fehér tenyér villódzó képein. |
 |
|
A totális kiszolgáltatottság és bántalmazás elől a fiú menekülni vágyik, világgá menne, pályaudvaron, vonatokon kóborol, s nem borul más a feje fölé, csak a debreceni vasútállomás rideg falanszterhodálya. Pár évvel később orosz cirkuszosok csábítják magukhoz; s a kiszolgáltatottságnál minden jobb, még a halál is. Nagy András mozgó-imbolygó kézikamerája lélektanilag is hitelesen mutatja meg, ahogy a fiú fölmegy a panelház tetejére, s lenéz a panelrengetegre, meg az irdatlan betonkürtőbe; süvít a szél, félelmetes morgások, sivítások, dörgések, zúgások készítik elő a terepet a végzetes ugráshoz (aki lakott már panelban, ismerheti e hangokat), s innét a film már a lélektani dráma tartományait ostromolja. |
 |
| Hajdu Zoltán Miklós a Fehér tenyérben |
| Pörgős forgatókönyvet írt a rendező, s a film ritmusa sem hagy semmi kívánnivalót maga után, sőt. Ahogy halad előre a cselekmény, egyre gyorsul a tempó, idő- és térsíkok kopírozódnak egymásra, vakító reflektorok szétfolyó, hideg fehér fényével átitatott arcokra fókuszál a kamera, s a csillogó Las Vegasi álomvilág szívdobogtató kulcspillanatai vetülnek rá egykori tornászversenyek drámai csattanóira. Együtt van minden: egyéni sors és vasakarat, siker, bukás, öröm és tragédia. Szédítő metropoliszképek úsznak a lelki és fizikai sivárság sötétlő enteriőrjeibe, koszlott, derengő lépcsőházak piszkos homályába, bádogliftek plakátmagányába, betonkürtők szédületébe. Akik sosem érezték a diktatúra fülledt tornaterem-szagát, azok is érteni fogják, ha megnézik Hajdu filmjét, hogy miféle kacskaringókat kell(ett) bejárnia egy versenyszellemben nevelt ifjúnak, mire valamennyire otthonra és magára talált a nagyvilágban. Olyan tisztán mondja el történetét Hajdu Szabolcs, akár egy ballada mesemondója. Az új opuszával jelentékeny filmkészítővé lett rendező filmjét vélhetőleg mindenhol érteni fogják a világon. Nem nehéz megjósolni, hogy a Fehér tenyérre hosszú nemzetközi sikerszéria vár. |
