A vasárnap pompás szerkesztői érzékről tett tanúbizonyságot: nemcsak, hogy három jó filmet vetítettek egymás után, de a terhet is fokozatosan akasztották a nézőre, és a veretesség is filmről filmre nőtt.
Csányi Sándor és Varga Boglárka
Az S.O.S. szerelem az, amit én valóban nívós szórakoztató filmnek tartok. Amire szívesen bemennék a moziba, ha arra a bizonyos felhőtlen, gondtalan két órára vágynék. Az a fajta szórakoztató film, ami nem irritál gügyeségével, és nem bosszant alpáriságával. Nem idétlen, nem bugyuta, nem akar túl sokat, egyszerűen élvezetes, fordulatos, helyes. Mindehhez nem kell más, mint egy eredeti ötlet, egy ebből született jó forgatókönyv (Szurmai János), mesés helyszín, vonzó és jó színészek sora, ki vonzóbb, ki jobb, de az eredmény kiegyenlítetten jó (Csányi Sándor, Ullmann Mónika, Fenyő Iván, Kovács Patrícia, Tordy Géza, Hernádi Judit és sokan mások), és az általuk teremtett jó kis karakterek, meg persze egy rutinos rendező: Sas Tamás. Persze hogy sejtjük, mi lesz az egész csűrcsavar vége, addig mégis akad jónéhány, kellemes kikapcsolódást nyújtó kanyar.
Maja Komorowska
Elek Judit filmje, A hét nyolcadik napja óvatlanul elkótyavetyélt javainkról, ezzel életünkről szól, a kiszolgáltatottságról és az utolsó utáni reményről: a hét nyolcadik napjáról. Ha azt mondom, hogy egy öregedő primadonna lakásmaffia áldozata lesz, és egészen a hajléktalan létig csúszik, egészen más filmre számítanak, mint amilyen ez a mozi. Ne dokumentarista-jellegű holmit, lecuppant miliőt és légkört várjanak, ez a film csupa fény. És érdekes módon nem a lecsúszás filmje - számomra legalábbis -, hanem a felemelkedésé. A film elején a volt balerina éppen özveggyé válik, és szinte kómában élni látszik, férje halott, fia és családja messzi földrészen, még ad pár órát a tánciskolájában, csupa szerető barát és tanítvány veszi körül, mégis mintha delíriumban bukdácsolna a létben, hatalmas budai villájában, határozatlanul, bátortalanul, elesetten, minden aprósághoz segítséget várva botorkál a viszonylag rendezett körülmények között. Lelkileg összeszedettebbé, kevésbé tétovává, önállóvá éppen akkor válik, amikor már semmije és senkije nincs, csak egy nylon szatyra, és a saját házában csövezik. Amíg engedik. Erejét nem is csak egy megtalált új kapcsolat, egy igazán emberien ábrázolt hajléktalan szerelem adja, vagy nem csupán az. A tartás mintha a megpróbáltatásokkal egyre erősödne benne, mintha a hét nyolcadik napján olyan erőforrásokra találna, amelyekről nem is tudott: ezek közé tartozik az addig abszurdan idegennek tűnő, szokatlan helyzetek, a másféle emberek elfogadása is. Mindezt hitelessé nemcsak Elek Judit igazán humánus rendezése, de a főszereplő, a lengyel Maja Komorowska, és vele teljesen egyenrangú szinkronja, Hernádi Judit teszik. Kiemelkedő alakítás mindkettő. Üdítő új arcot látni, méghozzá ilyen pompás alakításban, mint Maja Komorowskáé, és felemelő Hernádi Juditot minden megszokott manírjától mentesen hallani, és ezáltal újra ráébredni, milyen nagyszerű színész. De remek az epizódszerepként is főszereplő Franciszek Pieczka (és magyar hangja, Gáspár Sándor) is, mint ahogy remek Pogány Judit és Bodrogi Gyula. Jó mozi, nézzék meg, és reméljék, hogy lesz nyolcadik napja is hetüknek.
Részlet az Ópium című filmből, a képen a két norvég főszereplő
A lefelé vezető út gyors és könnyű tehát. Könnyű lecsúszni szegénységbe, nincstelenségbe, szerelmi csalódásba, alkoholizmusba, kábítószerbe, borzalmas betegségbe. De van ennél szörnyűbb. A tűrhetetlen és elviselhetetlen az, ami nem a lét, hanem a lélek peremére sodor: és ez a psziché betegsége. Az elmebetegség. Azt szoktam mondani: ha nem vagy elég boldogtalan, hallgass Schubertet. De ha még Schubert zenéje sem törte össze a szívedet, nézz a lélek mélyére. Azt biztosan nem bírod ki. Szász János filmje (Ópium) szinte a tűrhetetlenségig, az elviselhetetlenségig feszíti a szembesülést azzal, hogy mi marad az emberből, ha elveszíti azt, ami emberségét adja: a tudatát. Minden eszközzel ezt szolgálja: a hideg-rideg fényekkel (operatőr: Máthé Tibor), a lepusztult helyszínnel, a lélektelen bánásmóddal, a szó legszorosabb értelmében lecsupaszított színészi alakításokkal, a vágásokkal és képkivágásokkal: plánokkal és premier plánokkal, a zenével. A film tökéletesen visszaadja az alapmű, Brenner József alias Csáth Géza kor- és kórképét, a morfinista ópiumszívó szellemi elzsibbadását, egy elmebeteg nő iszonyú gyötrelmeit, az 1913-as Magyarország pszichiátriai gyógy(??)módjainak kegyetlenségét és korlátoltságát, a betegek teljes reménytelenségét, megalázottságát, kétségbeesését, a mániákusság riasztó bugyrait, szóval mindent, ami kétségbe ejthet. Partnerei ebben a lelki pokolban a pompás színészek, újra csak két zseniális külföldi művész: a norvég Kistie Stuboe, és vele szintén egyenrangú, zseniális magyar hangja, Für Anikó, valamint a nemzetközileg is jól ismert Ulrich Tomsen. Ezt a filmet nem könnyű végignézni, mert embert próbáló. Számomra a nagy film az, ami katarzist vált ki. Ez a mozi ilyen. Megjóslom - nem sokat kockáztatok-, hogy éppen ezért ez nyeri a Szemle egyik fődíját.
