FilmBebábuzódás

Jó ideje kétségtelenül nagy dilemma a kultúrkedvelők népes tábora számára az egyes művészeti ágak, illetve műfajok közti átjárás problémamentes befogadása. Előfordul például, hogy felháborodva konstatáljuk: kedvenc könyvünk filmváltozatából kihagyták legkedvesebb jelenetünket, nem egészen így képzeltük el a főszereplőt. Az is lehet, hogy éppen egy színházi előadás felvétele nem adja vissza számunkra a személyesen átélt események atmoszféráját. Bár aki ilyen formában folyamodik egy színházi előadáshoz, feltehetően rajongói minőségében örül a rögzítésnek (bármilyen legyen is az), vagy korábban még nem találkozott a produkcióval, és így a látottak alapján alkothat képet egy eredetileg nem vászonra készült előadásról.

 

Én az utóbbi szerencsés-szerencsétlen helyzetből indultam a filmszemlén tévéfilm-kategóriában bemutatott A Nibelung-lakópark és A tavasz ébredése esetében, ami egyrészt egy előadás elmulasztásának itt-ott fájó érzését eredményezte, viszont megadta a lehetőséget, hogy - mindenféle előzetesen berögzült benyomástól mentesen - filmként kísérelhessem meg szemlélni az említett adaptációkat. Mundruczó Kornél azon kevesek közé tartozik, akik megállják a helyüket mind filmes, mind pedig színházi terepen, így nem kell attól tartani, hogy a film vizuális szempontból bármilyen kívánnivalót hagyna maga után. A fekete-fehér megoldás határozott lépést tesz a film felé mozdulás irányába, de a film egésze alapvetően nem tud és nem is akar elszakadni a hálás alapanyagtól, a Krétakör előadásának eredeti formá(i)tól.

 

A nézőket az egyes jelenetek helyszínein - folyamatosan a kamerának beszélve - végigkalauzoló Tilo Werner narrációja kellő arányban és humorral fogja egybe az egyes epizódokat, viszont ez az elidegenítő gesztus inkább gyengíti a film benyomását, a rendező kamera mögül hallható beszólásai és a színészek folyamatos "kameraérzékenysége" (a kamera tulajdonképpen a néző szemszöge is egyben) pedig helyenként egy werkfilmre emlékeztetnek.

 

A Nibelung-mítosz szövevényes történetéből, szereplőiből éppen annyit kapunk, amennyiből az alapfelállást és a legszükségesebb viszonyokat regisztrálni tudjuk: az alakítások - különösen Rába Roland velejéig romlott intrikusa, Hagen és az egyetlen szerethető szereplő, Csákányi Eszter Freie - rövid időn belül magukkal ragadnak. A zegzugos folyosók fala mentén sorakozó, a vaságyakban fekvő próbababák a színházi nézők hűlt helyét hivatottak betölteni: bár ahogy Tilo Werner meg is jegyzi, ez így azért nem ugyanaz. (Lényegében végig visszautalgat az eredeti verzió körülményeire, hangsúlyozva: ez nem film akar lenni.)

 

Nibelungék babáira hajazó bábuk sorakoznak Horváth Csaba filmjében is (a Kis Varsó Tulajdonságok című szoborcsoportja): a tornasorban ácsorgó fiúk némán asszisztálnak a körülöttük zajló, görcsös torna-hajszához. A Debreceni Csokonai Színház előadása élvezhető táncfilm formájában került a vászonra, egyedül a maratoni - érzéseim szerint a feltüntetett 145 percet is meghaladó - hossz ad okot némi méltatlankodásra. (A Nibelung lakóparknál dicséretes, hogy az eredetileg 3-4 órás előadást kevesebb, mint 2 órára szűkítették.)

 

A tavasz ébredése

A tavasz ébredése egészen felkavaró módon fordítja absztraktba Frank Wedekind egyébként is erős darabját: izgalmas játék felfejteni az egyes mozdulatsorok mögött rejlő, egyre mélyebb regisztereket megszólaltató rétegeket. A kamaszok keserves öntudatra ébredése az energikus vetélkedéstől a görcsben rángó haláltáncig ível: Melchior (Krisztik Csaba) és Wendla (Földeáki Nóra) tragédiája az összes jelenlevő test energiáit maga köré gyűjti. Feltehetően sok olyan remek színházi előadás készült az elmúlt évtizedekben, amelynek nem adatott meg a filmes formában való, örökkévalóságba emelkedés lehetősége. A két említett film szerencsésnek mondhatja magát: egy-egy, e kiváltságra joggal igényt tartó produkció mementójaként élhet tovább.