És ekkor Jim Davis, aki gyerekkorában 25 macskával élt egy farmon, megalkotta Garfield figuráját. Garfield nem szimpatikus. Kövér, önző, kihasználja a környezetét. Nem érdekli semmi más, csak a fogyasztás és a heverés. Igazi XXI. századi hős. Csupa olyan dolgokért rajong, amiért az emberek nagy többsége, főleg, ha úgy érzik, hogy ezt büntetlenül megtehetik.
Jim Davis arra is nagyon vigyázott, hogy a figurája nemzetközi maradjon. Soha nem készített politikai áthallásokkal operáló képregényt, mindig gondoskodott arról, hogy a figura gondolatai a világ minden táján érthetőek legyenek.
A Garfield 2. alkotóit is ugyanez a törekvés jellemezte. Kár, hogy a nemzetköziség mellett a humortalanság jelszavát is a zászlajukra tűzték. Garfield ebben a filmben középszerű és béna a dumája. Lánykérésre készülő gazdájával átkel az óceánon, és Londonban próbál szerencsét. Hamarosan egy ?Koldus és királyfi?-szerű történetbe gabalyodik, amelynek láttán Mark Twain-t valószínűleg a zokogás rázná hosszan és vigasztalhatatlanul. Beugrik egy hercegmacska helyére, ölébe huppan egy kastély, amelyet megpróbál tőle elorozni egy öröklési rendben hátrébb szorult, gonosz rokon.
A végén felriadóknak elárulom, hogy nem vesztettek semmit. Talán csak a mozijegy és a kukorica árát?
gg, 2006. 8. 9.
